Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1910 (53. évfolyam, 1-52. szám)

1910-05-29 / 22. szám

még a felekezetnélküliek a községben lenézett tagok nem voltak; újabban azonban a helyzet változott, mert különböző intézmények, körök, testületek, egyletek, az ilyeneket tagjaik sorából kizárják, választás esetén kibuktatják, a velők való érintkezést lehetőleg kezdik kerülni. Legjobban fáj nekik, hogy temetkezések alkalmával felekezetnélküliekre nem harangoznak, a felekezet temetőjéből ki vannak zárva ; halottaikat, mintegy lopva, korán reggel, vagy későn este felé viszik a temetőbe, a község által résziikre adott temetkezési helyre. A sírhantok felett fejfa, vagy egyéb emlékjel nincs. Ezek a felekezetnélküliek legtöbben abban a tudatban hagyták el egyházukat, hogy az öt év letelte után semmiféle egyházi terhet viselni nem fognak; azonban, miután az öt év eltelte után a törvény által megszabott iskolai adót kell fizetmök, örökös súrlódásban vannak, úgy az egyházi, mint a világi hatósággal. Közös költségen összeköttetésben állanak olyan tanácsadókkal, a kik a szerencsétleneket félrevezetik, megapellálják a reájok kirótt iskolai adót; állandóan összeköttetésben vannak ügyvéddel, járási, vármegyei hatósággal, folyamodás, perlekedés útján, mert az iskolai adó fizetése alól menekülni óhajtanának. Ebből kifolyólag az a sok jövés, menés, tanácskérés, appelláta sok költségbe kerül és semmi haszonnal nem jár, úgyannyira, hogy ezek a szerencsétlen felekezetnélküliek, a mint magok bevallják, sokkal többet fizetnek el ily czíineken. mint a mennyit íizetniök kellett volna a régi lukma alapján. Az új adókulcs pedig, mely a teher egy részét a hívek válláról leveszi, még inkább boszantja a felekezetnélküliek táborát. Egy esztendei tapasztalataim összevont eredményei ezek. Némelyek hosszas gondolkozás, tanács és okosabbakra való hallgatás után arra határozták el magokat, hogy vissza jönnek az elhagyott egyház kebelébe, és egy évi működésem eredménye az lett, hogy 15 felekezetnélküli egyén jelentkezett nálam, mely számból nyolcz egyén a főszolgabíró által kiállított belépési jegyzőkönyv felmutatása alapján tényleg fel is vétetett újból a ref. egyház kebelébe. A többi hét egyén a főbírónál belépési szándékát nem jelentette be. De miért nem ? Azért, mert a mintegy 26 kilométerre fekvő főszolgabírói hivatalhoz, szegénységük miatt, költség hiányában, nem képesek bemenni, így a törvényes belépési formáknak nem képesek eleget tenni. Kérésemre a főszolgabírói hivatal annyi jóindulatával megajándékozott, hogy más rendbeli hivatalos kijövetele alkalmával a községházára összehivatja a visszalépni szándékozókat és a belépési jegyzőkönyvet kiállítja, melynek következtében a felvétel törvényes. A fenti hét egyénnek a ref. egyházba való belépési szándékát közöltem a főszolgabírói hivatallal; de mindannak daczára, hogy a bejelentés után három ízben volt nálunk a szolgabíró, más rendbeli elfoglaltatására hivatkozva, a belépésről szóló jegyzőkönyv kiállítása elmaradt. így az ígéret csak ígéret maradt és a jó szándékot siker nem koronázhatta; a hét egyén belépése még mindig befejezetlen dolog. Pedig a felekezetnélküliek közül jönnének vissza többen, de a főszolgabírói hivatalba való lemenetel költségét legtöbb nem is képes előteremteni, a mely a jószándék megvalósulásának nagy akadálya. A főszolgabírói hivatal újabban azon ajánlatot tette, hogy egyszerre lépjenek be mind, és valamelyik szolgabírót kiküldi a helyszínére a belépési jegyzőkönyv felvétele tárgyában, de a belépők költségére. Ez esetben kevés költséggel nagy eredményt lehetne elérni és a segély nyújtásra szükség sem lenne, mert ilyen kevés áldozatot egyesek, esetleg maga a gyülekezet is hoznának. A főszolgabírói hivatal ezen újabb ajánlatát is köszönettel fogadtam. Úgyde ezen intézkedés keresztülvitele a gyakorlati életben, ha nem is lehetetlen, de szintén nagy akadályokba ütköző kívánság lenne. Hiszen egy szerencsétlen lélek is nagy lelki kínok, megrázkódtatások, a restelkedés és szégyenérzet beismerése után képes magát elhatározni a visszatérésre, mert egy visszatérő után jelentkezik ismét újabb és mindegyik azzal a kikötéssel állít be, hogy ha a belépés fáradságba, idő és pénzbeli áldozatba nem kerül, úgy visszalép. Nagyon merész gondolat az, hogy egyszerre 80—100 lélek tömegestől jöjjön vissza és egy ilyen kedvező alkalomra várni lehetetlen. Míg ellenben, ha egyenként, jóindulattal, bölcs tanáccsal, némi áldozatkészséggel felkaroljuk e megtérni akaró szerencsétlenek ügyét: úgy lassan-lassan, ha nem is mind, de a legnagyobb rész idővel egyenként visszajo egyházunk kebelébe. De hát a jó tanács mellett gondoljunk a visszatérést megkönnyítő segélyezés módjára is. A mennyiben lehetséges, hasson oda az egyetemes reform, egyház, hogy a kilépésnél a főszolgabírói hivatalba esedékes 2 ízben való jelentkezés továbbra is maradjon fenn, azonban visszalépés esetén ne kelljen a főszolgabírói hivatalnál jelentkezni, hanem könnyíttessók meg az által, hogy a belépni akaró egyén 2 tanú jelenlétében nyilatkoztassa ki a lelkészi hivatalban belépési szándékát ; az erről felvett ós aláírott jegyzőkönyvnek a főszolgabírói hivatalhoz való beküldése után, állítson ki a főbíró hivatalos igazolványt, melyben az illetékes lelkészi hivatal és belépni szándékozó félnek tudomására adja a belépési aktus befejezését, illetve az egyházba való tényleges felvételét. Ez intézkedés megvalósíthatásával egy újabb összekötő kapocs fűzné össze a lelkipásztort gyülekezetével és a lelkipásztori gondozásnak újabb mezejére lépnénk, a mikor az elveszendő lelkeket a családi kör, társadalom, egyház és haza javára könnyű szerrel meg tudnánk nyerni. A mennyiben az országos törvény ezen intézkedését ily irányban megváltoztatni nem lehetne, úgy a szives bánásmód, jó tanács mellett az anyagi segélynyújtás módját vegyük igénybe. A róm. kath. egyházban rendelkezésre állanak oly segélyek, melyek folytán az egyház kebelébe belépni kívánók részére oly arányban segélyt nyújt, hogy meg-