Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1910 (53. évfolyam, 1-52. szám)

1910-04-24 / 17. szám

is sok minden történt e téren a német nemzet körében is, de ő volt az, a ki ama nevezetes évben. 1848-ban, azt a nagyjelentőségű kiáltványt — Denksehrift — intézte a német protestáns társadalomhoz, a melyben reámutatott a sokféle kiáltó nyomorúságra és a melyben a belmissziónak, mint szervezett és a keresztyén társadalom minden használható tényezőjét kötelező és igénybe vevő mentőmunkának elodázhatlanságát feltüntette. Kilendíteni a szervezett egyházakat a maguk aluszékony mozdulatlanságából, rámutatni, az egyházi szervek elégtelenségére, feltüntetni a nagy aratást, új munkaerőket toborozni és szervezni: ez volt Wichern korszakos iratának és agitácziójának czélja. Es megindult a nagyhitű, lángbuzgalmú, de egyszersmind praktikus érzékkel bíró istenes emberek munkája, a tettek keresztyénsége, a melynek jelszava volt: Jézus nemcsak prédikálni, hanem gyógyítani is küldte tanítványait; ideálja volt: az apostoli egyház állapota, a midőn kiki a neki adatott ajándékok szerint a Krisztusért való munkára volt kötelezve, a jobb adni, mint elfogadni elve szerint. És a Lélek, a mely sohasem szűkölködött bizonyságtévők nélkül, „mert a hová akart", ment és megihlette egy kis faluban, annak ifjú lelkészét és lett ez a keresztyén szeretetszolgálat nagyszerű köztársaságának alapítójává; és megihlette azt, a kit most annyian gyászolnak, a ki Wichern, Fliedner, Löhe, Barter, Gossner nyomdokain haladva, mint ezeknek ifjabb kartársa, bámulatos eredményeket ért el a keresztyén-szocziális munkásság terén. Bodelschwing Frigyes előkelő, nemesi junker családból származott. Atyja: Károly, két izben volt porosz miniszter, 1862—66-ig Bismarck alatt. Született 1831. márcziüs 6-án Wesztfáliában, Tecklenburg közelében. Kezdetben jogot és filozófiát hallgatott Berlinben, majd bányászati és mezőgazdasági tanulmányokat folytatott ós gyenge egészségi állapotára való tekintettel atyja ősi jószágán gazdálkodott. De ellenállhatlan vágy vonzotta őt, ezen előkelő család sarját, a lelkészi pályára és 1854-től kezdve Bázelben, Erlangenben, Berlinben theologiát hallgatott. Rövid ideig tartó segédlelkész! szolgálat után 1858-ban a párisi német luteránus gyülekezet lelkésze lett, ezután 1864-ben az Unna melletti Delwigben pásztorkodott. Az 1866 és 1870-iki nagy háborúkban mint tábori lelkész szolgált nagy buzgósággal. De további működésére az gyakorolt elhatározó befolyást, hogy 1872-ben Bielefeklbe hívták meg lelkipásztornak, s mint ilyen, elöljárója lett; az ott már meglévő epileptikus menedékháznak és egy szerény keretű diakonissza-intézetnek, a melyeket 1867-ben a rajna-wesztfáli belinisszió-egylet alapított. A teutoburgi erdő lábánál fekvő város, Bielefeld, odaköltözése óta központja lőn azon nagyszerű keresztyén-szocziális intézményeknek és belmissziói munkáknak, a melyek azt igazán hegyen építtetett várossá tették. Az epileptikusok nagy kiterjedésű menhelyén épült házakban -- 70 — ma mintegy 3000 szerencsétlen beteg talál olyan békés foglalkozást és enyhhelyet, a hol, mint Bodelschwing mondá, összetört erejével is hasznos tagja lehet a társadalomnak és előkészítheti magát az örök hajlékokban való lakozásra. A Bodelschwing által ily nagy arányban kifejlesztett epileptikus otthon természetesen megfelelő testi és különösen lelki qualifikáczióval bíró ápoló-személyzet nevelését is maga után vonta. Bielefeldben ehhez képest a „Sarepta" diakonissza anyaházban mintegy 1000 diakonissza nyer megfelelő kiképzést, a kik részint ott helyben, részint más szeretetintézetekben találnak elhelyezést és foglalkozást. De gondoskodott Bodelschwing diakónusok képzéséről is és a Názáret nevű intézethez mintegy 400 diakónus tartozik. Az epilepsziában és más hasonló rettenetes betegségekben szenvedők, e megrepedezett nádszálak, mondja Bodelschwing, oly figyelmes, gyengéd, testre és lélekre ható ápolást kívánuak, hogy megfelelő, alkalmas keresztyén lelkületű segítők nélkül e munka el sem képzelhető. De egy más munkatéren is fényes bizonyságát adta Bodelschwing nagy szivének és hatalmas szervező tehetségének. 0 volt ugyanis úttörő kezdeményezője ós megalapítója Németországban annak a két, egymással szerves kapcsolatban levő keresztyén-szocziális intézménynek, a mely ma már szinte — ha nem is olyan szellemben — általánossá lett. Ertjük a munkásgyarmatok — Arbeiterkolonie — és a munkásotthonok — Arbeiterheim — intézményét. Az előbbieket 1882-ben, az utóbbiakat 1885-ben alapította. A niunkásgyarmatok alapítása által azon, szinte elviselhetetlen, tűrhetetlen helyzetnek akart véget vetni, a melyet Németországban a nagy gazdasági átalakulás folytán felszaporodott munkanélküli vándorlegények — Vagabund — idéztek elő. Valóságos országos csapás volt ez. Bodelschwing Bielefeldben egy menhelyet nyitott ezek számára, a melyet a „nagy" császár tiszteletére Wilhelmsdorfnak nevezett. Ezen egyszerű elven épült fel az egész: a ki nem dolgozik, ne is egyék. Csak olyant fogadtak be, a ki, ha munkaképes volt, kész volt megszolgálni a táplálékot, lakhelyet és ruházatot tisztességes munkájával. Az intézet később egy nagyszerű munkaközvetítő-intézménnyé fejlődött és ama, mintegy 120 ezer munkás közül, a kik e koloniákban, keresztyéni környezetben megfordultak, bizonyára sokan megtarttattak a becsületes élet számára. Ezzel kapcsolatban létesültek Németországban, városokban és falvakban a „hospicok" az útonjárók befogadására. 1885-ben két házat, a melyek az epileptikusok menhelye gyanánt szolgáltak, az ott megforduló munkások — a szoczialisták izgatására — felgyújtottak. Bodelschwing azt úgy boszulta meg, hogy megvetette a „munkásotthonok" alapját. Azon elv vezérelte, hogy minden munkásnak lehetőleg legyen saját tisztes otthona, hozzá egy darabka földje — eigene Scholle — mert az rendhez, mások javának megbecsüléséhez szoktatja őt. Tudjuk, hogy Bodelschwing kezdeményezése óta most