Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1910 (53. évfolyam, 1-52. szám)

1910-03-27 / 13. szám

főképen a tankönyvírónak szóló utasítás. Ugyanazt a részletet kidolgozhatja a tankönyvíró úgy, hogy azt csak a középiskolai tanuló tanulhatná meg sikerrel. Már pedig az elemi iskolai tanuló értelemvilágába nagyon nehéz leereszkedni, különösen olyan tananyag közlésénél, a mely a gyermek értelmi képességétől igen messze áll. A gyermeknek olyan események világába kellene magát képzelnie, mely időben és térben távol van, A gyermek pedig még azt a világot sem ismeri, a melyben most él. Ezért történhetik meg, hogy a leglelkiismeretesebb tanítói eljárás mellett is tanulhatnak a gyermekek értelmetlenül. Vizsgáljuk meg csak kisérletképen bármelyik bibliai történetet, vagy csodatételt, mennyi ismeretlen fogalom vár abban megmagyarázásra. Az tenné a népiskolai vallástanítás ügyének a legjobb szolgálatot, a ki úgy a tananyag kiszemelésében, mint a tan- és vezórkönyvek kidolgozásában megtalálná a legmegfelelőbb módot, illetőleg megtalálná annak a kulcsát, hogy mi módon nyújthatná e szükséges ismereteket a gyermek értelmi színvonalának megfelelő módon. Ámde ott vannak a bibliának gyönyörű kifejezései, melyektől, mint mély értelműektől és másokkal alig pótolhatóktól, lehetetlennek látszik megválni. Különben, mint említettem, a vallásos nevelés szempontjából nem is a tananyag mennyisége volna a fő. Ki kellene szemelni azt a minimális tananyagot, mely a vallásos nevelés szolgálatába állítandó és ezt úgy kellene feldolgozni, hogy a megfelelő érzelmi szempontok helyeztessenek előtérbe. Szerintem azután nem is a többi tanórák sablonját kellene követni a vallástani órán. Különböztesse meg azt a tanító már külsőleg is a többi tanórától. Énekléssel és imával kezdje és végezze. Igyekezzék a gyermekek érdeklődését és figyelmét ne a többi tanórák fegyelmezési eszközeivel, hanem a tanóra ünnepélyességével és a tárgy iránti meleg szeretettel biztosítani. Legyen a vallástani óra istentiszteletszerű ; tegye ez elkerülhetővé a többi tanóráknak elkerülhetetlen szigorát. Nevelje a gyermekeket arra, hogy az éneknél nem a kiabáló és tele torokkal adott hang a helyes, mert ennek a széltére divatozó eljárásnak érzelem fejlesztő hatása nem lehet. De viszont kerülje az érzelgős éneklést. Helytelen hagyomány, hogy a vallástanításba, illetőleg az iskola vallásos nevelésébe a lelkész nem folyik be. Nem tartanám azonban megengedhetőnek, hogy a vallástanítás a tanító kezéből kivétessék. Ugyanannak kell a vallásos nevelést végezni, a ki a többi tárgyakat tanítja. Eléggé helytelen állapot, hogy a középiskolai szakrendszer az egységes valláserkölcsi nevelést nem biztosítja. Már az is baj, ha a középiskolai tanár a valláserkölcsi nevelést kizárólag a vallástanár kötelességei körébe tartozónak gondolja. Egy-egy nem világos vagy át nem gondolt kifejezése pedig a vallástanár építő hatását is koczkáztatja. Tanítsa tehát az elemi iskolában a tanító a vallást, mert egységes valláserkölcsi nevelés csak így biztosítható. De necsak a tanító végezzen valláserkölcsi nevelői hatást az elemi iskolában, hanem vonassék be abba a lelkész is. Jelenjék meg többször a vallástani órán, néha vegye át a tanítást, a maga helyén maga is fejtse ki a tanító magyarázata mellett, a valláserkölcsi vonatkozást, hogy tekintélyével a tanító nevelői hatását támogassa. Érdeklődjék az újabb irányú ifjúsági egyesületek alakítása és azok kebelében a valláserkölcsi irányú munka iránt. Vallásos nevelésünk tervszerűségének hiányát leginkább az ifjúság templomlátogatásának csökkenése bizonyítja. A régi hagyomány, hogy az elemi iskolai tanuló minden hétköznap és vasárnap menjen templomba, már úgyszólván csak a kis falvakban él. Főiskoláinkból és középiskoláinkból is eltűnt a szokásos reggeli és esteli közös istentisztelet; sőt a vasárnapiak is többször az egyén tetszésére vannak bízva. Ezért nem jár az intelligenczia a templomba, s ezért nem lesz a falusi gyermekből jó templomlátogató. Igaz, hogy régen a kisebb népesség és a hiányosabb iskolázás mellett az összes iskolába járók kényelmesen elfértek a templomban. Ma már nem így van. A sok tanulót egyszerre nem lehet templomba vinni; de lehetne csoportonként, a mint ezt több nagy egyházközségünkben cselekszik is. Azonban sok helyen vagy csak a kántor viszi a maga tanítványait hétköznap, de már vasárnap ő sem viszi. Vagy mennek hétköznap a gyermekek felváltva a templomba, de már vasárnap egyáltalában nem. A tanítók sem járnak néhol templomba ; volt is e miatt a tanítótestületek ellen fegyelmi vizsgálat. Akadnak olyan nagyobb egyházközségek, a hol csak évnyitó és évzáró istenitiszteleten vesznek részt a gyermekek. Az ilyen gyermekekből nem lesznek felnőtt korukban sem templomszerető egyháztagok. Meg is látszik ilyen nagyobb egyházközségekben már ez idő szerint is a hiányos nevelés eredménye; templomaink a lakosság fokozatos szaporodása daczára sem bizonyulnak szűkeknek, sőt egy-egy közönséges vasárnapi istentisztelet nagyon csekély gyülekezet előtt folyik le. Az elemi iskolai tanulók és tanítók templomba járásának egyre szűkebb körre szorulását különben az idők fejleményei okozták. Az iskolába járó gyermekek számának növekedésével szűkebbkörűnek kellett lenni nagyobb egyházközségeinkben a templomba járásnak, mert legalább is vasárnap — a felnőtteket szorították volna ki. A nagyobb egyházközségek 2—3—4 tanítója régebben az istentisztelet körül el volt foglalva, mint ezt fizetésleveleikben felsorolt kötelességeik bizonyítják. Elmaradt lassankint a hétköznapi templombajárás is, s elmulasztottuk a gyakorlati irányú valláserkölcsi nevelés módozatait a változott viszonyokhoz alkalmazni. Pedig a legnagyobb egyházközségekben sem volna lehetetlen az elemi iskolai tanulók vasárnapi és hétköznapi templomlátogatását megoldani. A hét egyes napjain és vasárnapokon is bizonyos iskolacsoportoknak felváltva kellene a templomba menni. így azután idővel 10—15,000 lélekkel bíró egyházközségnek nem volna elég egy tem-