Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1910 (53. évfolyam, 1-52. szám)

1910-03-27 / 13. szám

194 szint elavult sablonok szerint megy végbe, részint pedig általában nélkülözi azt a komolyságot, részletességet és közvetlenséget, a mellyel történnie kellene, ha csakugyan az akarna lenni, a minek lennie kellene. Hogy általában véve nem az, érzik, látják, tudják, a kiket az üres sablonok ki nem elégítenek és a kik az egyházkormányzásban nem adminisztrálódást, hanem adminisztrálást szeretnének látni és tudni. Csak nemrégen írta e lap hasábjain Balatoni I. a dunamelléki egyházkerület vastag kötetes jegyzőkönyve kapcsán a következőket: „A gyülekezetek lelkészeire utalásnak ugyan van-e valami kötelező ereje? A mult nem felel igennel. Elvileg helyes és szükséges eszmékre sokszor hozott már üdvös határozatot a kerület; de soha se tétetett külön intézkedés, hogy a lelkészek az illető határozatokat végre is hajtsák. A lelkészek azután, ha elolvasták is azokat, a teendők felőli teljes tájékozatlanságuk miatt csak tudomásul vették, de csak itt-ott teljesítették ... Ez (azt) bizonyítja, hogy a kerület határozatai sokszor csak a jegyzőkönyv vastagabbá tételére szolgálnak." Szintén legközelebb írta Siculus, a tandíjkárpótlás ügyével kapcsolatban, felpanaszolván az itt nagyon is szükséges egyöntetű instrukczió hiányát: „S ezek után csoda-e, ha az ember, megjavított fizetésű adminisztrácziónkra gondolva, felteszi a kérdést: Minek is van nekünk tulajdonképen adminisztrácziónk ? Vagy ha már van, hát miért nincs ?" Ezek a panaszos felszólalások ós más, papírra nem vetett, nyomdafestéket nem látott, de egyházi közéletünkben sűrűn felhangzó panaszok, nem az elmélet, hanem a gyakorlati tapasztalatok szerint mutatják egyházi adminisztrácziónk fogyatékosságait s figyelmeztetnek a szükséges javításokra. A hivatalos testületek s közgyűlések útján való adminisztráczióról most nem kívánok szólani. Rákerül még a sor arra is. De szólok egynéhány szót az egyházlátogatásokról és pedig, mint a jó egyházi adminisztráczió fundamentumairól. Mi volna a czéljuk az egyházlátogatásoknak ? Szépen le van az írva az E. T. I. czikk 168—170 §§-ban. El van rendelve, hogy az egyházlátogatást vagy maga az esperes vagy, az egyházmegye nagy kiterjedése esetén, az esperes mellett az egyházlátogató küldöttségek évenkint elvégezzék. A 185. §. d) pontja — ámbár törvénybe nem illő latituddel — a püspököknek is kötelességévé teszi évenkint legalább egy-egy egyházmegye meglátogatását. Megvannak a látogatáshoz szükséges rovatos ívek. A látogatások — legalább az esperesiek — meg is történnek évenkint. S íme mégis azt látjuk és halljuk — a legtöbb esetben szépen hangzó és mindent rendben levőnek mutató jelentésekkel ellentétben — hogy itt is, ott is zavarok ütik fel fejüket, pusztul nemcsak a templom, az iskola, a papi lakás, hanem maga a gyülekezet is, s hogy azok az intézkedések, a melyeket a felsőbb egyházi hatóságok tesznek, nem találkoznak össze a közóhajtásokkal. S tapasztaljuk, hogy bár az idő, a körülmények sürgős és egyöntetű cselekvésre, a viszonyokhoz való észszerű alkalmazkodásra ösztönöznének: ennek nyoma is alig van egyházi és egyháztársadalmi közéletünk terén. Honnan ez a hivatalos jelentésekkel ellenkező valóság, a hivatalos hatósági intézkedések és a közóhajtás discrepantiája, s a czéítudatos haladás helyett a széthúzó, bizonytalan tapogatózás ? Onnan, hogy egyházlátogatásaink csak sablonszernek, általában felületesek, nem a valóságnak, hanem csak a rubrikáknak az ellenőrzésére szorítkoznak, s presbitérium és gyülekezet bevonása helyett igen sok esetben csak egy jó ebéd vagy vacsora elköltéséből állanak. így azután a konventi, kerületi és egyházmegyei határozatok bizony csak a papiroson maradnak s feljavított javadalmi adminisztrácziónk nem képes új életet teremteni. Túloznék, ha azt mondanám, hogy ez így van minden egyházmegyében s minden kerületben. Örömmel látom, hogy nincs így. De ezt bizony nem a hivatalos esperesi és püspöki jelentésekből, hanem egyes egyházmegyék és kerületek lendülő, emelkedő élettevékenységéből látom. Mit ér azonban, ha egy-egy kerületnek csak egy-két egyházmegyéjében s a magyar kálvinista egyháznak egy-két kerületében mutatkoznak csak az örvendetesebb jelek, — a többiekben pedig csak az üres sablont s mellette a fejlődést, haladást kizáró sedatusságot, hogy ne mondjam : tespedést látjuk ? Egyetemes regeneráczióra volna itt szükség, — és pedig bölcs, egyöntetű irányítás mellett. Ennek a bölcseségnek és egyöntetűségnek ott volna az ősforrása a gyülekezetekben, a melyeket egyházalkotmányunkban — in theoria — oly magas méltóságra emeltünk, in praxi pedig igen csekély figyelemben és ellenőrzésben részesítünk. Térjünk azért vissza ehhez az ősforráshoz in praxi is. Ismerjük meg gyülekezeteink életét, óhajtásait, szükségleteit ne csak futó látogatásokban, ne csak rubrikákban, hanem az élet valóságában is. Espereseink, püspökeink fordítsanak az egyházlátogatásokra kiváló gondot, s ha a „hivatalos" és az „élő" egyház itt megismeri egymást és törekvéseiben összetalálkozik, akkor talán nem fog megczáfolatlanul hangzani az olyan állítás, hogy a hivatalos határozatához csak a jegyzőkönyveket vastagítják, s feleslegessé válik a kérdés, hogy ha van adminisztrácziónk, hát miért nincs! H. /. TÁRCZA. / Az Ur Jézus feltámadott. Az Úr Jézus feltámadott! Harmadnapig volt csak halott, lvifeszité a sziklasírt, Vele még a halál se bírt.