Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1910 (53. évfolyam, 1-52. szám)

1910-03-06 / 10. szám

146 Szeparáczió és gyülekezeti tartaléktőke. I. Már a genfi szeparáczió ismertetése alkalmával (lapunk 1908. évf. 18. számában) fölhívtuk a figyelmet arra, hogy vájjon „helyes-e akkor, a mikor a külföldi egyházak egymásután szakadnak el' az államtól, mind szorosabbra és szorosabbra fűzni az egyházunkat az államhoz bilincselő kapcsokat?! „Aggódva kérdeztük már akkor, hogy „nem veszedelmes-e minden reménykedésünket egyedül az állami támogatásba vetni?!" Már akkor hivatkoztunk arra, hogy ne gondoljuk, mintha ez az eszme ott megáll ana, Utaltunk arra, hogy Genf után azok a kantonok is mozgolódnak, a melyek nem mondták még ki a szeparácziót, „Már Bázelből is hallunk hasonló híreket" — írtuk akkor. S íme most, két év múlva a hír már valósággá vált! A zürichi hasonló irányú törekvésekről is megemlékeztünk több ízben. Ezek mind-mind hangosan kiáltó bizonyságai annak a már két éve hangoztatott fölfogásunknak, hogy „eljön az az eszme tovább is és nem áll meg a mi határaink előtt sem!1

' Eljő bizonnyal, — csak az ideje bizonytalan. Könnyű belátnunk, hogy miért kell szükségképen eljönnie? A különböző felekezetek újabb és újabb igényekkel állanak az állam elé. Előbb a szegényebb egyházak jönnek. Ezeket látva, odatolakodnak a gazdagok is. Előbb a szegény lelkészek jönnek; nyomukban a tanárok, tanítók, segédlelkészek, legutóbb a főiskolai tanárok. A szegényei))) gyülekezetek roskadoznak az egyházi adó terhe alatt. Segíteni kellene rajtuk: le kellene venni terhük elviselhetetlen részét. Hová forduljanak? Mindenki az államhoz utasítja őket, A protestánsok méltán zúgolódnak, hogy a vallásegyenlőség nagy szégyenére még ma is párbért követelnek rajtuk több helyütt a r. kath.-ok. A kiáltó jogtalanságot meg kell szüntetni, de a telhetetlen papzsákot is be kell tömni, — tehát az állam fizeti a protestánsok helyett az eddig is törvénytelenül szedett sápot. Minden felekezet: szegény-gazdag egyaránt az államtól követel mindent. Az állam ma még ad. Talán még holnap is. De vájjon acl-e majd holnapután? Meglehet, hogy az állam még szeretne adni, de — nem lesz miből. Ez a legvalószínűbb. Vagy lenne miből, de az államhatalom akkori kezelői már nem akarnak adni: egyszerűen megszüntetik a kultusz budget-t. Előttünk áll a franezia protestánsok példája. Napoleon megszorítja önkormányzatukat s ennek kárpótlásául némi segélyt ad nekik. Iskolákat állítanak számukra. Idővel a segélyek mind jobban és jobban nőnek. Utoljára a lelkészeket, a kultuszkiadásokat kizárólag az állam fizeti. Egyszerre csak az állam eltörli a kultuszbudget-t. 1905. január elsejétől minden felekezetnek a maga lábán kell járnia. Mily végzetessé vált egy sereg protestáns gyülekezetre nézve, hogy félszázaddal ezelőtt, 1849-ben, nem csatlakoztak az állami segítség fejében az autonómia föláldozására nem hajlandó „szabad egyházhoz /" Ha mindannyian a híres párisi lelkésszel: Monod-val tartottak volna, ma nem állna annyi gyülekezet lelkész nélkül; nem csappant volna meg oly ilyesztően a párisi s még inkább a montaubani immár szabad prot. theologiai fakultások hallgatóinak a száma! íme, a nagy átalakulás készületlenül találta őket. Ezért vált reájuk nézve szinte végzetessé! A genfi protestánsok okultak a példán. Erezték, hogy a szeparácziót a bevándorlások folytán mind erősebben szaporodó r. kath-ok és a folytonosan hódító, vallástalan, nemzetközi szoczialisták hamarosan keresztül fogják erőszakolni. Semhogy ilyen erőszakos megrázkódtatásnak tegyék ki egyházukat, inkább önmaguk is az egyház és az állam szétválasztását követelők pártjára álltak. Czéltudatos munkával kivitték az önkéntes szeparácziót. íme, mint lapunk mult számában olvashattuk, Bázel is megértette az idők jelét. Vájjon mi megértjük-e? Az eszme már nálunk is él egyesek lelkében, — de még kiforratlanul. Ennek csalhatatlan bizonysága, hogy íme már a konvent legutóbbi ülésén is hangzottak hangok a folyton fokozódó államsegélyek veszedelméről. Tekintélyes férfiak, köztük a konvent világi elnöke is, érzik, hogy milyen veszedelmesen sikamlós lejtőre lépett egyházunk, mikor az államsegélyekbe fogódzott, sőt arra kezdte alapítani minden számítását. A tiszántúli kerület püspöke a konvent ügyészével együtt a theologiai tanárok fizetéskiegészítésénél „megállj"-! szeretne kiáltani. De az elnök fájdalmasan konstatálja: „ha egyszer már megindultunk ezen a veszedelmes lejtőn, megállanunk alig lehet!" — S vájjon mi van ennek a lejtőnek a végén ? Sokak nem látnak ott egyebet, csak keresztül-kasul lyuggatott autonómiánkat. Mi mást is látunk ott: — a szeparácziót! Csak azt nem tudjuk még, hogy erőszakos avagy önkéntes lesz-e ?! Az államsegélyek folytonos fokozódásában rejlő veszedelmet már mások is látják. Látja a „Debreczeni Prot. Lap" szerkesztője is. De olyan megoldást ajánl, melynél aligha gondolhatunk veszedelmesebbet. Azt ajánlja, hogy az államsegélyre nem szoruló, gazdag gyülekezetek váljanak el a segélyre szoruló szegényebb gyülekezetektől s alkossák meg a magyar ref. szabad egyházat. A kik hallották és szívükbe zárták a nagy apostol intelmét : „egymásnak terhét hordozzátok", azok ilyen,