Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1909 (52. évfolyam, 1-52. szám)

1909-09-19 / 38. szám

képest, a szükséges intézkedéseket sürgősen foganatba venni méltóztassék. Saját kerületünkre nézve pedig magunknak kell hasonlót cselekednünk. Azon erős meggyőződésben vagyok, hogy midőn e nagyfontosságú indítványt teszem, akkor egyházam iránti kötelességet teljesítek. Ajánlom indítványomat kerületünk nagybecsű figyelmébe. A gyűlést a jelenlevőknek szívélyes üdvözlésével ezennel megnyitottnak nyilvánítom. TÁRCZA. Kálvin — Genéve prédikátora. Doumergue Emil tanárnak, a montaubani református theologia dékánjának előadása, melyet Kálvin János születésének 400 éves évfordulója alkalmából, 1909 július 2-án a genéve-i Szent Péter kathedrálisban az ünnepély bevezetéséül tartott.* Egyedül Istené a dicsőség! — Ez az első szó, mely ünnepélyünk megnyitásakor ajkamra tolul, mert reformátorunk szellemének ez felel meg legjobban. Nem az ember dicsőségére, még ha Isten szolgája is. Reformátorunk, ügyet se vetvén a másodrendű tényezőkre, mindig a végokot kereste. Egyedül Istené a dicsőség: Soli Deo glória! * Uraim! Rendezőbizottságuk kiváló jóindulata azzal bízott meg engem, hogy fessem meg ezen az estén Kálvin arczképét. Szerencsémre, megengedte, hogy a keretet magam válasszam meg hozzá. Kapóra jött: a genéve-i Szent Péter templomát vettem. Valóban, oly előnyös ez a keret, hogy nem sok függ a festő tehetségétől, mert a kép hasonlósága így majdnem bizonyos. A reformátor csak pár lépésnyire lakott innen. Pár lépésnyire — mondom — a városházán. Kérlelték, hogy maradjon itt, a hova váratlanul érkézett meg. Küzdött, hevesen támadták s végül diadalmaskodott. Ezt csupán erős jellemének köszönhette. Pár lépésnyire innen, a Taconnerie hallgatótermében tartotta előadásait. Százan és százan hallgatták, minden életkor, minden nemzet köréből. Még közelebb, itt a hátam mögött, a kathedrálishoz épített klastromban igazgatta az egyháztanácsot (le Consistoire), melyet az ő eredeti szelleme alkotott s mely később a kálvinista életnek oszlopos ereje lett. — Minden nap, egy napon többször is eljárt meghitt barátjai lakására. Ott megy prémes bundájában, melyet az urak ajándékoztak neki, rajta fekete köpönyege, fején doktor-föveg. Utján mindenki köszönti. Coliadon, az ő jogásza, szemben lakott vele. Mellette Cop, gyermekkori pajtása. A sarkon volt du Perron, Budé és Joinvilliers lakása. Ezek voltak az ő titkárai, a kik gyermeki szeretettel csüggtek rajta. Szent Péter udvarán lakott de Normandie Lőrincz, a kit úgy szeretett, mint édes testvérét. Az udvar másik részén volt de Trie lakása. Ott látjuk a kanyargó utat, melyen Kálvin fölhaladt, hogy barátja dicsőséges halálát lássa. Ezen az * Szerző engedélyével készült fordítás. úton járt Bourgeois Lajosnak, az ismert zsoltármelódiák szerzőjének látogatására is. Utczák, házak, kövek, lépcsők, lámpások, oszlopok, boltívek mind látták Kálvint, a mint elhaladt mellettük és megrajzolják nékünk nemes alakját. Hallották őt beszélni, prédikálni és még ma is visszhangozzák szavait, A „Clémence" vagy a „Colette" harang üti a reggeli hat órát, vagy a délutáni három órát, Prédikáczióra hívnak. Kálvin megy a kathedrálisba, talán botjára támaszkodva, vagy valamelyik barátjának karján. Gyakran gvötri betegség, erejét fáradság töri. A tömeg már várja: néhány pad van a templomban és sok szék. Hátul állanak azok, a kik kényszerülve jönnek, hogy az egyháztan;! cs megfeddését elkerüljék. Ezek bírálgatják azután a hallgatóközönséget és prédikátorát. A mint Kálvin alakja feltűnik, mély csend lesz. A tekintetek nagy homlokára, szabályos, finom arczvonásaira, ovális formában metszett szemére irányulnak. Arcza kigyúl, szeme megvillan, mint a láng. Finom, vékony ajka, mely meghitt körben szelídségre, testi és lelki fájdalom okozta melankóliára nyílik, most gyorsabban mozog. Egész lénye ellenállhatatlan erővel hat. Lassan beszél, mint a beteg ember, rövid lélekzetet vesz. De hite, akaratereje és szenvedélye kiül hatalmas ábrázatjára, melyről senki se veszi le tekintetét, egy lélek se szalasztja el egyetlen szavát se. íme a keret, környezet, a test, — a lélek kerete ! Most pedig kisértsük meg a kép megfestését. Okosan, művészettel, a legjellemzőbb helyzetben, hogy a kép minél találóbb legyen. Vájjon, mint a tett emberét fessem meg reformátorunkat ? Látom a tett embereit, a kik birodalmakat alapítottak. Látom Nagy Sándort, látom Cézárt. Nem! Kálvin a tett embere ugyan, birodalmat alapít, mint azok, kard, erőszak nélkül, de azért nem az ő fajtájukból való. A nagy hódítók hatalma erősnek, néha megdönthetetlennek látszik, de mégse igen tartós. Jön a pillanat, összejátszanak a körülmények, meginog az épület s romba dűl az alkotás. Vájjon, mint a gondolat emberét fessem meg őt ? Látom a gondolkodó főket, látom a bölcselőket és theologusokat. Kálvin — igaz —a világot mélyreható theologiai rendszerrel ajándékozta meg, a milyenre áhítozott és szüksége is volt. De se Plátó, se Kant nem gyúrtak át egész népeket. Ha Kálvin csak nagy theologus lett volna, nem vált volna azzá, a mi. En, mint a szó emberét akarom őt megfesteni, mert a szó emberei alakítják a világot. Az élet se nem egészen tett, se nem egészen gondolat. Egyedül a szó öleli föl az egész életet. Kezdetben vala az Ige. Isten szólott és letr, a világ! A szó megragad, áthat, alakít, igazgat, lángra gyújt, lehűt, átformálja a leiket, minden lelket, tudatlanét, tudósét egyaránt. Egy szóval: egyedül a szó alakítja át a lelkeket, az egész nép lelkét. Mózes és a próféták szava emelte és mozgatta a