Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1909 (52. évfolyam, 1-52. szám)

1909-12-05 / 49. szám

a halál birodalmából. Az ő liitíik készítette elő az Úrnak útját és egyengette az ösvényt Istennek. Hit és remény nélkül nem szolgálhatunk az élő Istennek, a kinek kezéből jövendőnk származik. Isten olyan emberekre vár, a kik a jelen ködt'átyolán keresztültörnek, a kik a fogság nyirkos légkörében már a szabadulás fuvalmát érzik, a kik abban a hatalmas nagy erőben bizakodnak, melynek ösvényeit emberi szem ki nem fürkészheti. A ki az Isten eljövendő országát erős lélekkel hiszi, az az Úrnak útját készíti, az az akadályok minden hegyét, halmát lehordja, az a reményvesztés völgyeit behordja és egyenessé teszi. És erre megjelenik az Úr dicsősége, megjelenik az Isten! Naumann F. Ford. Dr. Tari Imre. Szerzetes invázió. Az utóbbi időkben olyan jelenségeknek vagyunk a szemtanúi, melyek előtt lehetetlen szemet hunynunk. Míg százezrével vándorol ki az országból a megélni nem tudó magyarság, addigj nap-nap után újabb és újabb férfi és női szerzetesrendek települnek le hazánkban. A mily szomorú jelenség a kivándorlás a magyar nemzet vérvesztesége szempontjából, époly kevéssé örvendhetünk ennek a „bevándorlásnak". Ha gazdasági állapotaink válságos volta mellett bizonyít az előbbi, úgy felekezetközi viszonyaink egyensúlyának nehezen helyrehozható megbillenését >és állami törvényeink tekintélyének megrendülését jelzi az utóbbi. Korántsem a felekezeti türelmetlenség iratja velünk ezeket a sorokat. Jól tudjuk, hogy a türelmesség anynyira alapvető eleme a protestantizmusnak, hogy e nélkül megszűnnék protestantizmus lenni. De a türelem nem vezethet egyházunk és az állam érdekeinek háttérbe szorítására, még kevésbbé állami törvényeink semmibevételére ! A türelem ezen a fokon egyfelől tehetetlenséggé, másfelől vétkes mulasztássá fajul! Az igazságosság s a türelmesség fogalma kizárja, hogy valakinek a joga, szabadsága másnak hasonló jogába vagy szabadságába ütközzék. A római egyháznak nemcsak érdeke, de joga is van ahhoz, hogy saját megrendült hadállásait megerősítse. Ehhez minden egyháznak joga van, de — csak a törvény határai között. Mihelyt ezeket a kereteket túllépi, a jogtalanság, az erőszakos terjeszkedés tilos területére lép. Ezt az államhatalom kezelőinek — az annyira elsőrangú állami érdeket képező felekezeti békesség érdekében — minden rendelkezésükre álló eszközzel vissza kell szorítaniuk. Ha ezt elmulasztják, a felekezeti politika uszályhordozói lesznek, s mint ilyenek, érdemetlenné válnak az ország vezetésére. Hogy áll már most a seregestől betelepülő szerzetesek dolga"? Még a r. kath. egyházjogászok is egyértelműleg vallják, hogy „hazánkban régibb és újabb országos törvények, jelesen pedig az 1715:102. t.-cz. s szakadatlan gyakorlat szerint, szerzetes intézeteket az országba behozni ós alapítani csak királyi engedelemmel lehetséges; sőt nem hiányzanak példák, hogy főleg a mult században több szerzetesrendnek honunkbani elfogadása az országgyűlésen eszközöltetett, .... és hazánk jelen kifejlett alkotmányosságánál fogva a legislativa ebbeli hozzájárulásának szükségessége minden kétségen kívül van; a miniszteri ellenjegyzés és azzal járó miniszteri felelősség nem kerülhetvén ki ez ügybeni közreműködését ".1 Csak nem régiben emeltük föl tiltakozó szavunkat a „magyar jezsuita tartomány" megalkotása ellen. Már akkor is megkérdeztük, hogy hol van az 1715 :102 t.-cz. -ben parancsolólag előírt királyi beleegyezés, s ki állapította meg, hogy a jezsuiták ittléte csakugyan „állami szükséget" képez ? De ugyanezt kérdhetjük a Francziaországból idetelepülő, különböző czifra nevű szerzetesekről és apáczákról! Hol a miniszterileg ellenjegyzett királyi engedélyük s micsoda „állami szükséget" pótolnak ! ? Hogy a szintén idetelepülni akaró likőrfőző szerzetesekről ne is beszéljünk, micsoda szüksége van a magyar államnak egy sereg idegenben fölnövekedett, a mi nyelvünket nem beszélő, a magyar nemzeti szellemet meg nem értő apáczára a tanügy terén? Százával és százával állanak kenyér nélkül az állami tanítónőképzőintézeteinkben oklevelet szerzett és saját kenyérkeresetükre utalt tanítónőink. Igen sokszor szüleik és testvéreik is az ő keresetükre lennének utalva. Ha százaknak és százaknak nem birunk kenyeret adni a miéink közül, vájjon „állami szükség"-e az, hogy idegen országok apáczahada még több tanítónőnket megakadályozzon küzdelmes munkával szerzett oklevele érvényesítésében ? Avagy annak a sokszor hangoztatott „nemzeti" kulturáltak van ezekre az idegen apáczákra szüksége ? 1 De mind erre talán még azt lehetne mondani, hogy egy európai állam sem zárhatja be kapuit semmiféle tisztességes idegen előtt. De mit szóljunk egy olyan miniszter eljárásához, a ki tetemes állami kölcsönökkel csábítgatja az idegen apáczákat az országba, a ki nemrégiben is az egyik mindenféle törvényes jogalap nélkül itt tartózkodó franczia apáczarendnek félmillió korona kölcsönt adott az állam pénzéből: a vallásalapból?! S mit szóljunk ehhez az eljáráshoz, mikor egy lemondott s hivatalát már csak ideiglenesen, talán csak egy-két napig továbbvivő miniszter teszi ezt, kivel szemben az együtt nem lévő országgyűlés is aligha gyakorolhatná a felelősségre vonás jogát?! A gyanúsítgatás nem kenyerünk, de a fejleményeket látva, lehetetlen az 1907 : 27. t.-cz. 35. §-ára, az úgynevezett szerzetes- és apáczaparagrafusra nem gondol-1 L. dr. Kőnek Sándor v. budapesti egyetemi tanár „Egy házjogtan kézikonyvé"-t (1871) 422. 1.