Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1909 (52. évfolyam, 1-52. szám)

1909-12-05 / 49. szám

mink. Lapunk 1907. évfolyamának utolsó számaiban terjedelmesebb czikksorozatban bonczolgattuk ezt. Rámutattunk ennek a váratlanul, szinte becsempészve alkotott paragrafusnak rejtett czéljaira. A tanítással foglalkozó férfi és női szerzetesrendek tömeges bevándorlása megerősíti akkori föltevéseinket. Őszintén sajnáljuk, hogy nem csalódtunk! S az a körülmény, hogy úgy ennek a paragrafusnak a létrejövetele, mint a szerzetesek beözönlése ugyanannak a miniszternek az idejére esik, megérleli bennünk azt a fölfogást, hogy az a híres 35. § nem a tárgyalások során ötlött az egyik néppárti papképviselőnek az eszébe, hanem a miniszterrel már előbb megállapodásra jutottak. Azt a taktikát eszelték ki, hogy nem foglalják bele a törvénytervezetbe, nehogy a fölzúduló nemzeti közvélemény eleve is tiltakozzék ellene és lehetetlenné tegye, hanem a tárgyalások során áll elő vele az apát úr. Ilyeténképen úgy az országgyűlés, mint az ország csak akkor vette észre, mikor már — késő volt! S íme, jönnek is már a külföldi apáczák százával. Az államtól félmilliós kölcsönöket kapnak olcsó pénzért. Azon iskolákat állítanak. Azokban azután a szerzetes és apácza paragrafus alapján államköltségen nevelik a magyar leányokat — nem a magyar haza szeretetére, hanem a diadalmasan előnyomuló klerikálizmus szolgálatára ! Ilyen a „nagy" miniszter „nemzeti'1

kultúrpolitikája! S ezt nevezi az ő államtitkárja a magyar protestantizmus „fénykorának!" Dr. K. I. TÁRCZA. Dr. I)ods Márk. 1834-1909. (Folytatás és vége.) 1889-ben Prof. Smeaton halálával megüresedett az edinburghi Free Church College-ban az új testamentomi exegetikai tanszék; ide nyújtotta be pályázatát az 55 éves ember. Négyen voltak jelölve, köztük Aberdeen nagynevű professzora, Salmond. És az Assembly dr. Dodsot választotta meg 383 leadott szavazat közül 113 szótöbbséggel. Tehát a nagygyűlés is fényes elégtételt adott a meghurczolt nevű embernek. Ez a győzelem az idők jele volt a Szabad Egyház életében. Nem Dods győzelme ez csupán, hanem az orthodoxia által lenyűgözött szabadgondolkozás és lelkiismereti szabadság diadala. De a szabadgondolkozás bajnoka ennek sem örülhetett. Ellenfelei fokozott erővel készültek újabb támadásra. Kezdték a kicsinyes tüntetésen, előadásait akarták megzavarni. Egy ízben pl. midőn Mohamed, Buddha és Krisztus összehasonlításáról tartott magyarázatot, valaki oda kiáltott hozzá: „Dr. Dods, ön lélekmérgező tanokat hirdet". Dods félbeszakította tanítását, várt, míg a tüntetók kivonultak, aztán egy védekező vagy kárhoztató szó nélkül nyugodtan folytatta előadását. Mikor ellenségei látták, hogy így nem boldogulnak, összes megjelent munkáiból gyűjtötték ellene az adatokat s egy év mulya újra az Assembly asztalán volt az eretnekség kimondását kérő vádlevél egész halom indokolással. Főbb vádpont volt ellene, hogy: nem hiszi a Krisztus istenségét, feltámadását, a váltságmunkát, a szó-inspirácziót, végül, hogy az új-testamentum i kijelentést nem tartja véglegesnek és utolsónak, hanem Istennek további kijelentéseit is lehetőnek vallja. Dods akkor is — mint mindig — a legnagyobb nyugalommal védekezett, mint a ki tudja, hogy egy mindenkinél nagyobb hatalom, az igazság terjeszti ki fölötte védőszárnyait. Az alapnélküli vádakat megczáfolta, az igazat érvekkel igazolta. Ügy, hogy az Assembly minden vád alól fölmentette. Mindamellett, hogy a zúgolódókat is megnyugtassa, általánosságban figyelmeztette a tanárokat, hogy előadásaikban lehetőleg ragaszkodjanak a Hitvalláshoz, mely az egyház hitének megtestesülése. Ezzel az országos izgalmat keltő eretnekségi pör iratai lezárultak s többé senki sem érintette. Dods nyugodtan, szabadon fejtegette, magyarázta eszméit megszaporodott hallgatóság s megnagyobbodott olvasóközönség előtt. Hirdetett igazságai, melyekért neki annyit kellett szenvednie, ma már közkincsek, melyeknek értékét minden gondolkozó theologus ismeri s örömmel gazdagít vele másokat. Utolsó éveit már honfitársainak osztatlan elismerése övezi. 1901-ben éri a legmagasabb tisztesség, a mi a Skót Szabad Egyház fiát érheti: megválasztják az Assembly Moderátorának, az egyház ügyeit kormányzó testület elnökének; de Ő a megtiszteltetés elől szerényen félrevonul. E tette nyilvánosságra hozta jellemének igazi nagyságát. A sok megaláztatáson áthurczolt ember a helyett, hogy az elégtételnek ezt a dicsőséges formáját örömmel fogadná: megmutatja a világnak, hogy ő nem dicsőségért, nem hatalomért küzdött, élt, hanem egyedül az igazságért. Prof. Rainyhez irott lemondó levelében többek közt így szól: „En természetesen komoly gondolkodás tárgyává tettem az ügyet; nehézségeim inkább növekednek, mintsem fogynak s nem olyan természetűek, hogy el lehetne őket távolítani. Még hozzá nem is olyanok, hogy a nyilvánosság elé vihetném őket". Hogy micsoda érzelmek és indulatok érlelték meg ez elhatározást, nem tudjuk, de annyi bizonyos, hogy a nagyravágyás, hiúság, az önzés, az emberi tettek eme közönséges és kicsinyes rúgói hiányzottak közülök. 1907-ben még egy kitüntetésben részesül. Prof. Rainy helyébe a New College Princzipál-jává, — igazgatójává — választják. A tisztséget elfogadja ugyan, de hivatalát már nem foglalja el. Influenzába esik s egészsége helyreállítása végett szabadságot kap. A baj mind rosszabbra fordul s a mult év augusztus havában úgy az igazgatóságról, mint a tanárságról lemond. Ettől fogva élete lassú haldoklás, mígnem a tavasz elviszi ama másik hazába, hol az igazság napja, vágyainak, reményeinek, küzdelmeinek központi ereje zavartalan fényben ragyog,