Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1909 (52. évfolyam, 1-52. szám)

1909-08-15 / 33. szám

tozásnak és keserűségnek már önmagábann is van értéke? Avagy talán az is elég, ha egy-egy elkeseredett pillanatban önmagunknak bűnösségét kezdjük hangoztatni és elismerni? Nem! Mert ez a siránkozás és önvád még nem segít rajtunk semmit. Ezzel együtt kell járni az Isten előtt való igaz, őszinte bűnvallásnak is, és annak a törekvésnek, hogy hibáinkat mindig javítani, rossz szokásainkat elhagyni s bűneink ellen teljes erővel küzdeni igyekezzünk. Ez a panaszkodás, ez a zúgolódás Önmagunk, a mi gyenge bűnös voltunk ellen, ez az igyekezet, ez az ellenszenv, ez a keserűség, á mellyel felvesszük a harczot minden ellen, a mi lelkünk nyugalmát, tisztaságát, buzgóságát veszélyezteti: ez kedves a mi Istenünk előtt, mert ez örökkévaló javakat szerez a számunkra. Ne panaszkodjunk tehát az Isten rendelései ellen, ne a mások dolgai miatt, hanem tekintsünk lelkünk mélységei felé, és ne feledjük el, hogy a mi Istenünk igazságos és hűséges Isten, a ki ha látja, hogy igaz lélekkel kezdjük meg a harczot a bűn ellen, mellénk fog állani segítő kezével s az Ő ereje által győzni fogunk! Koch után Z. Küzdelem az „egyke" ellen. A dunántúli megyékben akczió indult meg hivatalosan is az ezen megyéket, főként azoknak magyar elemét pusztító egygyermekrendszer ellen. A hivatalos akczió megindulása alkalmával már kifejeztük azt a reménységünket, hogy abban a Dunántúl protestáns papsága és tanítósága is aktiv részt fog venni, annyival is inkább, mert az „egykekrendszer legelső sorban a protestáns, közelebbről a kálvinista magyarságot sorvasztja el. Legközelebb hírt kaptunk afelől, hogy a dunántúli kálvinista egyházmegyék egyike lelkészi értekezletén foglalkozott ezzel az életbevágó kérdéssel és határozatot is fogadott el, a mely az „egyke"-rendszer nemzetpusztító veszedelmének kívánna gátat vetni. Miután a nagy kérdés nemcsak az említett, hanem a többi dunántúli egyházmegyékben is tárgyalás alá került, illetve hisszük, hogy kerülni fog, ezzel a kérdéssel, nem először s bizonyára nem utolsószor, ismét foglalkozni kívánok. Ilogy az „egyke"-rendszer mily mértékben pusztítja á dunántúli,.s, immár a dumunelléki kálvinistaságot, annak illusztrálására e helyen ugyan nem vállalkozom, de utalok pár évvel ezelőtt a dunamelléki ref. egyházkerület hivatalos névtári adatai alapján írt fejtegetéseimre és a lelkészkedő papság saját tapasztalataira. Mind az országos, mind az egyházi statisztika, mind a mindennapi tapasztalat elég bizonyság arra nézve, hogy az „egyke"-rendszer nem vezethet másra, mint a dunántúli és a dunamelléki kálvinista magyarság lassú elsorvadására. A Budapesti Hirlap egyik nemrégi számában a dunántúli „egyke"-rendszerrel alaposan foglalkozó egyik mágnásunk mutatta ki, lelkem nagy szomorúságára, hogy a nemzet és egyházpusztító „egyke"-rendszermegdöbbentő eredményei a szerint fokozódnak vagy sülyednek a dunántúli megyékben, a mint azokban a kálvinista elem szerepel. Minél számosabb a kálvinista elem, annál nagyobb az „egyke"-veszedelem, — és megfordítva. Ha más országban a statisztika és a mindennapi tapasztalat ily adatokat hozna felszínre: mind az állam, mind az egyházak, mind a társadalom a legégetőbb sietséggel fogna a baj orvoslásának megtárgyalásához és a szükséges intézkedések megtételéhez. Nálunk, Magyarországon, daczára, hogy a baj már több évtizedes, állami beavatkozást egyáltalában nem látunk, -— egyházi, lelkészi közgyűléseinken és értekezleteinken a kérdés alig fordul elő, — s társadalmunk csak a legújabb időben kezd vele foglalkozni. Államot, társadalmat nem akarok ítélőszék elé vonni ebben a dologban. De ítélőszék elé vonom az egyházakat s azok között legelső sorban a protestáns s közelebbről a leginkább érdekelt kálvinista egyházat. Az a veszedelem, a mely az „egyke"-rendszerben a magyar kálvinista egyházat fenyegeti, s nemcsak fenyegeti, hanem tényleg pusztítja, olyan veszedelem, a melynek kihatásai az államot ugyan még nem, de a társadalmat már védekezésre kényszeríti. De a mikor erről a védekezésről van szó, egy-két egyházmegyei elszigetelt mozgalomtól eltekintve, távol tündökölni látja a figyelmes szemlélő a kálvinista egyház egyetemét! Ennek az igazságnak kimondása ne essék nehezére senkinek! De a mikor kimondjuk, bátran, de szomorúan kérdezzük: melyik kálvinista egyházkerület, vagy a konventnek melyik ülése foglalkozott ezzel a fontos kerdéssel ? Egyik sem! Pedig talán azok az egyházmegyei, kerületi és konventi ülések arra is hivatva volnának, hogy ezt az életbevágó kérdést megtárgyalják és a veszedelem elhárítására úgy az egyházi, mint az államhoz való felterjesztésekben az állami élet terén érvényesítsék hatalmukat és befolyásukat! Szükség van, elismerem és vallom, az egyház állami segélyezésére, papok, tanárok és tanítók javadalmazásának korszerű rendezésére, a hívek adóterhének könnyítésére ; — de szükség volna arra is, hogy kálvinista s általában protestáns gyűléseink ne csak ezekkel a kérdésekkel foglalkozzanak, hanem azokkal is, a melyek a belső valláserkölcsi életre s közelebbről a családi élet tisztaságára és gyümölcsöző voltára vonatkoznak.