Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1909 (52. évfolyam, 1-52. szám)

1909-06-06 / 23. szám

szimbolikus képe mindannak, a mi ebben a szép könyvben foglaltatik 1 A földön küzködőket, a gyász fellegei alatt ülőket ezek fölé, örök, vigasztaló igazságok felé emelni és vezérelni: ez volt minden egyes esetben a szerző jól felismerhető czélja, a mi különösen abban jnt kifejezésre, hogy a jelenlévőket mindenütt, minden beszédnek végén, találó átmenettel és szavakkal igyekszik magával odavonni az imádság zsámolyához, keresve odafenn vigasztaló, örök igazságokat. B. Pap István. BELFÖLD. A protestáns országos árvaházi nevelés félszázados eredménye. Ha a népek művelődéstörténetét kutatjnk, arra a következtetésre jutunk, hogy az emberbaráti tevékenység a társadalom magasabb fokú fejlettségére vall. Ezért bátran állíthatjuk, hogy valamely nemzet erkölcsi világának megítélésére biztos fokmérőül szolgál a felebaráti szeretet munkásságának aránya. Tagadhatatlan, a tudomány hatalmas tényezője a nemzet szellemi nagyságának, anyagi jólétének, de jövője csak annak a nemzetnek van, a melynek társadalmát valláserkölcsi eszmék vezetik, mozgatják, erejét az egyetértésben és együttérzésben keresi s a szeretet hatalmával visszaszorítja az önzést. A magyar társadalom a kiegyezés után indult lendületes fejlődésnek, de máig sem domborodott ki jelleme annyira, hogy határozott irányt kövessen akaratában, törekvésében. A valláserkölcsi czélt gyakran szem elől téveszti. Keveset törődik a dolgok belső értékével: nagy súlyt helyez a külső hatásra, többre becsüli a nagyhangúságot, üres szóbeszédet a zajtalan komoly munkánál, a férfias kötelességtudásnál. Kevés érzéket tanúsít az áldozatkészségre, többet vár, mint a mennyit másoknak juttat. Végzetessé válható hibája pedig az, hogy politikai pártérdekeket szolgál. Ez az áldatlan körülmény meggátolja egységes munkálkodását és ennek következtében sok szép és nemes törekvés nem képes érvényesülni. Humanisztikus intézményeink az állani gyámkodása nélkül tengő életet élnek. Csak a felekezeti hitbuzgóság összetartó ereje tud alkotni és gyarapítani az állam vagy község segítsége nélkül. Ha tehát nálunk egy egészen önerejére utalt emberbaráti intézmény megéri fennállásának 50-ik évfordulóját, teljes erőben, virágzó állapotban, a továbbélés föltételeivel ellátva, az nem is olyan jelentéktelen dolog! A társadalom egyik legszebb, hatásában legfölemelőbb, eredményében leghálásabb feladata: a szegény árvák felkarolása, feledtetni velük egy kis szócskát, mely magában foglalja mindazt a fájó keservet, a mit emberi kebel ismer. Ez a szócska: árva. Képzelhető-e lelketemelőbb dolog, mint egy szegény, magával tehetetlen gyermeket, ki nem érzi az édesanyai szeretet melegét, a mi nélkül hasonló az éltető napfénytől megfosztott és a miatt hervadó virághoz, a ki nélkülözi édesatyja gondviselését és vezetését, mint a háborgó hullámoknak martalékul esett sajka a kormányos erős karját, képzelhető-e nemesebb dolog, mint ilyen gyermeket a bűn örvényébe eséstől megmenteni, szivét nemesíteni, lelkét képezni és hasznos emberré nevelni? A szeretet az árvák iránt: élő nemzetszeretet; a rideg közöny pedig: a nemzet törzsfájának megsebzése. A magyar protestánsok élő nemzetszeretelének és hitbuzgóságának egyik legrégibb, legvirágzóbb, legáldásosabban munkálkodó alkotása: a protestáns országos árvaház, mely most ünnepelte fönnállásának 50-ik évfordulóját. Az isteni gondviselés végtelen jóságát dicsőítő, az emberi lélek fenkölt gondolkozását, a szív nemességét, a magyar protestánsok haza-és vallásszeretetét hirdető nagy örömnapja volt ez az országos protestáns árvaháznak. Mit ós hogyan éreztünk az Isten lelkétől megszentelt iinnepies órákban, ki tudná azt gyenge szavakkal tolmácsolni? Árvaházunk félszázados múltjában 639 (394 fiú, 245 leány) növendéket bocsátott ki az élet küzdő terére, a kik közül mindazok;

a kiket meghívhattunk, eljöttek az ünnepre, hogy az árvaház iránt való tiszteletüknek és szeretetüknek tanújelét adják, hogy viszontláthassák azt a kedves otthont, a hol gyermekkoruk néhány évét töltötték. Eljöttek, hogy a szeretet oltárára rakják legértékesebb áldozati ajándékukat: a hálát. Ott állottak a szeretet oltára körül deres fejjel az intézet legrégibb, 50—60 éves, egykori növendékei a múltra szegeződött tekintettel, visszaidézve gyermekkori emlékeiket. Azt írja egyikük: „Elmegyek a szép ünnepre, hogy fölvéve a kék kötényt és kék sapkát, még egyszer boldog árvafiú lehessek". Ott állottak továbbá a jelent képviselő középkornak, kik meghatva merítettek erőt a mult lelkesítő forrásából életük további küzdelmeihez. Legtöbben jelentek meg az ifjak, a jövő reményei, örömtől duzzadó szívvel és kipirult arcczal. Hálatelten vettek részt mostani növendékeink is, számszerint 102-en. Mind némán, szótlanul állottak a szeretet oltára előtt, csak szemük beszélt. Az azokban csillámló könyek értékesebbek a legdrágább gyöngyszemeknél, mert nemcsak ragyognak, hanem beszélnek is. Mit mondanak ezek a könyek? Arról tesz tanúságot az a sok levél, a mely a jubileum alkalmából hozzánk érkezett. íme néhány szemelvény. Azt írja az egyik: „Szeretnék arany tollal írni. Nevelőotthonunkat illető érzéseim ma is azok és olyanok, a melyek és milyenek voltak attól az időtől kezdve, hogy a gyermekgondolkozásból az élet mivoltára és lényegére eszmélve, belső valósággá, meggyőződéssé érlelődött bennem az a tudat, hogy nekem is sokat, talán mindent, a mi életemben becses, árvaházunknak kell köszönnöm. Hálával és kötelességgel teszek majd arról tanúbizonyságot a magyar protestantizmusnak szűkebb családi ünnepén, hogy a magyar protestáns szellem és okszerű nevelési elvek alapján vezetett árvaházunk milyen hasznos munkát teljesített és teljesít hazai nevelésügyünk terén.