Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1909 (52. évfolyam, 1-52. szám)

1909-06-06 / 23. szám

temetési liturgiát adnának kezünkbe. Hiszen ha valahol, úgy bizonyára a koporsó és sír mellett találunk olyanokra, a kiket máshol meg sem közelíthetünk. Néha a kemény szivek is meglágyulnak nagy csapások behatása alatt. A pásztori gondozásra kiváló tér és alkalom gyanánt szolgál az, ha a „földi élet határánál": koporsónál, illetve sírnál állunk. De ha valahol, úgy ezen a helyen kell megszívlelnünk az apostol intését: „Igyekezzél, hogy Isten előtt becsületesen megállj, mint oly munkás, a ki szégyent nem vall, a ki helyesen hasogatja az igazság beszédét". (II. Tim. 2. 15.) Nagy pásztori bölcsességre, tapintatosságra, ember- és helyzetismeretre van szükségünk ilyen alkalommal. De mindenek felett arra, hogy ne emberi, alulról jövő, hanem Istentől, az ő evangéliumából vett bölcseséggel és vigasztalással álljunk oda a gyászolók közé. Hosszadalmas, száraz, tapintatlan, ömlengő gyászbeszédekre méltán el lehet mondani, hogy : medicina peior morbo ! De mint arany alma ezüst tányéron, olyan a helyén mondott ige! Ha valaki figyelmetesen átolvassa Haypál Benő temetési beszédeit, bizonyára azzal a benyomással teszi le a könyvet, hogy benne „helyén mondott igék" vannak. Kevés lelkésznek adatik alkalom olyan gyászbeszédek mondására, mint a minő szerzőnek oly gyakran jutott osztályrészül. Hogy csak a főbbeket említsem : Kozma Sándor, Horváth Gyula, Arany László, gr. Kuun Géza, Lotz Károly, György Aladár, Kiss Áron koporsóit, ha nem is az egész nemzet, de a nemzet kulturális élete számottevő tényezőinek egyike vagy másika állta körül. Nagy figyelemmel, várakozással, s mondjuk, sokszor nem annyira a kegyeletes ós figyelmetes várással, mint inkább kritikára hajló mohósággal fordulnak az emberek a lelkipásztor felé ilyen alkalmakkor. Itt van egy kitűnő férfiú a magyar jogászi kar, dísze egy modern igazságszolgáltatási organizmus megalkotója ! Mit mond erről a református lelkész, miután összekulcsolt kezét ég felé emelte ? Kérdezték bizonyára sokan a Kozma Sándor ravatalánál. És a ki ott állott annál a ravatalnál, nem vallott szégyent, mert igazán remekül jellemezte a jog emberének ideálját és hasznos munkásságát. Vagy olvassuk csak a Csernátony Lajos, Arany László és a többiek jellemzését, megállapíthatjuk, hogy Haypál Benőnek minden alkalommal van mondanivalója. Találóan jellemzi mindezeknél a koporsóknál, az ülető elköltözöttek jellemének, munkásságának, küzdelmeinek, jelentőségének lényeges részét; mindenik beszédnek van „magja". Találó szavakban vetíti oda az elköltözött kiváló férfiak jellegzetes vonásait a gyászolók szeme elé. És midőn ezt teszi — mindig diszkréczióval — nem feledi soha, hogy őt nem azért hívták oda, hogy „emlékbeszédet" tartson elhunyt nagyságok fölött, hanem, hogy gyászolóknak nyújtson vigasztalást és enyhülést, az emberi nagyság, kiválóság végességét bizonyító koporsó mellett. Bármely munkakörben működött halottnál beszél is, beszédének diszpozicziója az, hogy feltünteti az illető foglalkozás jelentőségét, annak fontosságát, ideális magaslatát és aztán szól, hogy az illetők véges erőkkel miként igyekeztek hivatásukat betölteni, és Isten elé borul hálaadással mindazért, a mi őket alkalmatossá tette a szolgálatra. Ezért sehol nem válik ízléstelenné, tapintatlanná és a legkényesebb helyeken is megtalálja a helyén való igét. Állott Haypál Hegyi Arankának koporsójánál, „a vidámság hajlékának előcsarnokában", a hol üdülést é? szórakozást kereső emberek mosolygó arczczal, derűs szemekkel, vidám szavakkal szokták egymást köszönteni. S mily szépen és találóan mondá e helyen: „én akkor tudtam őt erősnek, mikor lelépett az aranyhidról, mikor elhagyta a hír, elkerülte a hízelgés, s mikor elhagyatottságban, a szenvedések között reáköszöntött a pillanat, elkövetkeztek azok a napok, a melyeken ideje lett a magábaszállásra. Akkor lett erőssé, a mikor az élet lakomáinak, az öröm habzó serlegének hiábavalóságát látva, más eledel és ital után vágyódott, a mikor járl azon az ösvényen, a mely a hívő lelkek útja; a mikor hajdan dalos, vidám beszédű ajka a megvilágosodott léleknek édes, boldog komolyságával suttogta : a Krisztussal lenni mindennél jobb." De még szebbek és sikerültebbek a rendkívüli alkalmakkor mondott beszédeinél a szerzőnek azok a beszédei, a melyeket olyan halottak felett, mondott, a kiket közelebbről ismert, a kiket hozzá rokoni, vagy egyéb szorosabb kötelékek fűzték. Ilyenkor érezzük az ő gyászoló szivének teljes melegségét, zokogását. Minden szavából kiérzik ilyenkor az, hogy mennyire együtt érez a környezőkkel és mint igyekszik magával ragadni a a bánattól lesujtottakat a kegyelem és vigasztalás forrásához. Csánky Lujza, Molnár Lajosné, Neuschloss Gerhard és dr. Kiss Áron felett mondott beszédei bizonyára a kötet legsikerültebb darabjai, mutatva azt, hogy a lelkipásztori szolgálat a koporsónál olyan gyászháznál végezhető a legszebben, a melyet mi magunk jól ismerünk, és a hol mi a gyászolókkal igazán együtt érezhetünk. Vannak Haypál beszédeinek hibái is? A szerző teljes felszereltségével és a legnemesebb vággyal és czélzattal írta meg ós mondotta el e beszédeit, az ezeknek minden sorából kiérzik. Ezt látván, kinek volna kedve és lelke ahhoz, hogy még egyes szembetűnőbb hibákat is részletesen felsoroljon ? Szereti szeráŐ a hosszú körmondatokat. Itt-ott ugyanazon beszédben találunk ismétléseket, bizonyos „körbenforgást" egyésugyannazon eszme és gondolat körül, a mi könnyen elkerülhető lett volna, csaknem az összes beszédek megrövidítésével. Akár künn a szabadban állunk, akár benn egy sokszor túlzsúfolt teremben állunk koporsók mellett, igyekeznünk kell arra, hogy lehető röviden mondjuk el mondandóinkat, mert hiszen a legszebb beszéd is lehet, különösen egyes esetekben, fárasztó, lankasztó az ott jelen levőkre nézve, ha nem számolunk a fizikai és lelki helyzetekkel! A könyv czímlapja: egy a fellegek felett repülő, napba tekintő, annak sugaraiban fürdő sas. Találó