Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1909 (52. évfolyam, 1-52. szám)

1909-01-10 / 2. szám

íme az emberi lélek igaz nagy kérdése ! Nem az, hogy van-e Isten vagy nincs, hanem az, hogy szól-e az Isten, kijelenti-e azt a nagy bölcseséget, szentséget és szeretetet, a melynek sugarai elől senki sem menekülhet, de a melyet megfogni, megismerni s örökségképen átvenni olyan nehéznek látszik. Az ember, mint nemrég egy Londonban tartott gyűlésen a tudós herefordi püspök mondta; „kikerülhetetlenül vallásos", de vájjon lehetséges-e, hogy Isten gondolatainak és létének ragyogó világába behatoljon ? Ki mutathat erre útat, ha csak az Isten nem ?! És mikor az ember keresi ezt az útat, milyen borzasztónak tűnik fel az a lehetőség, hogy Isten elzárkózik előle. Jaj nekem, ha nincs Islen, ki segíteni tud rajtam! De még inkább jaj, ha van Isten, de nem akar rajtam segíteni, nem akar velem szóba állani, nem engedi, hogy keblére borulva, kisírjam fájdalmaimat és nem gyógyítja meg sebeimet! Jaj nekem százszorosan jaj, ha az Isten eljuttat engem az ő csudálatos és dicsőséges országa határáig, de nem mondja meg, miképen léphetek be abba! Jaj nekem, ha kilöki életem sajkáját az örökkévalóság tengerébe, de nem kormányozza hajómat az ő örökkévaló bölcseségével irgalmasságával! Jaj nekem, ha felkelti bennem az utána való sóvárgást, de mikor kiáltok, némán, siketen és szótlanul, elfordul tőlem ! Az ó-testamentom megszentelt lapjai biztosítanak a felől, hogy az Isten nem fordul el, hanem szól, felénk fordul s fényességével belép a mi életünkbe. Az ó-testamentom telve van az „Ige" gondolatával. Az „Ige", a miről ott szó van, nem emberi „ige", nem az emberi vagy akárminő alsóbbrendű lény „igéje", hanem az élő, igaz s mindenekfelett álló Isten kijelentése. Az emberi „ige" csak emberi értelmet fejez ki. Az isteni „Ige" isteni, örök bölcseséget. Az emberi „ige" csak emberi módon hat. Az isteni ,,Ige" az Isten tökéletes akaratát juttatja érvényre. Sokan vannak, a kik az isteni „Igé"-ről szóló tan eredetét valamely pogány bölcsészetben keresik, pedig ott ragyog igazán örökkévaló dicsőséggel, már az ó-testamentom első lapjain. Az Isten az „Ige" által teremt. A teremtés nagy, felséges munkáját úgy végzi, hogy mindig erőteljesebben „szól", azaz kifejezésre juttatja, nyilvánvalóvá teszi, a mi benne öröktől fogva él. Ezért mondja már a zsoltáríró, a mit később János evangelista ismétel: Az Úr Igéje által lettek az egek (33. Zsolt. 6. v.). De az Isten nemcsak a természetben szól, hanem az emberi lélek titkos mélyein is. Hogyan ismeri meg az ember az Úr akaratát? Honnan meríti az élő hitet? Honnan veszi a szent reménységeket, hogy az Isten a bűn felett diadalmaskodni fog ? Honnan kapja az erőt a nagy'és csodálatos elhatározásokhoz, a melyek hőssé teszik az Isten seregében? Az „Igéből", az Isten kijelentéséből, a melyek által az Úr szól az ő kiválasztottaihoz, ama megfinomodott lelkekhez, a kik az égi szót hallják és értik. Mi indította Noét arra, hogy készüljön a nagy megrázkódtatásra? Az, hogy az Úr szóla. Mi késztette Ábrahámot, hogy elhagyja a bálványimádás fészkét és utat törjön az igaz és szent szeretetnek? Az, hogy az Úr az ő Igéje által hívta. Az élet szövevényes utain mibe fogódzik a zsoltáríró ? Azt mondja: Szövétneke a te Igéd az én lábaimnak és az én utaimnak világossága!" (119. zsolt. 105. v.). Mi ad ihletet és emberfeletti erőt a próféták kicsiny seregének Mózestől kezdve Keresztelő Jánosig, hogy a nép élő lelkiismerete tudjanak lenni? Ez az egyszerű tény, hogy a világ vad lármája, a hatalmasok zúgása, a kishitűek nyomorult aggodalmaskodása és a gonoszok fenyegető kiáltozásai között: szóla az Úr! Az Ige, mint az isteni értelmet velünk közlő hatalom, bölcseségnek is neveztetik s valósággal mint élő személyiség szólal meg a Példabeszédek könyve 8-ik részében (12. 36. v.) és mint az Isten hatalmának, teremtő munkájának, örökkévalóságának részese, sőt mint üdvközlő jelen meg előttünk, mert azt mondja: A ki megnyer engem, nyer életet és szerzett az Úrtól jóakaratot, de a ki vétkezik ellenem, eröszakot cselekszik az ö lelkén; minden, valaki engem gyűlöl, szereti a halált. (Péld. 8. 35—36. v.). Oly méltóságteljes nyilatkozat, a mely egyenesen jézu^ e mondására emlékeztet; Valaki vallást tesz én rólam az emberek előtt, én is vallást teszek arról az én mennyei Atyám előtt; a ki pedig megtagad engem az emberek előtt, én is megtagadom azt az én mennyei Atyám előtt. (Máté ev. X., 32—33. v.). Az Ige tehát, a kijelentett égi bölcseség, nagy hatalom már az ó-testamentomban. Ézsaiás próféta lelkén át ezt a bizonyságot teszi róla az Úr: Az én beszédem, . . . nem tér hozzám üresen, hanem megcselekszi, a mit akarok és szerencsés lesz ott, a hová küldöttem. (Ezs. 55. 11. v.). Jeremiás pedig, a mikor elkeseredésében ellen akar állani az Ige kényszerítő hatalmának s az ő nevében nem akar szólani, kénytelen így kiáltani fel: Mintha égő tűz volna szívemben, az én csontjaimba rekesztetve! (Jer. 20, 9. v.). Mennyivel bágyadtabb a pogányvilágban az isteni Igéről szóló gondolkozás. A pogány lelkek is hallják az Isten „Igéjét", de nem értik, mert azt a világosságot, a mi az égből leikökbe hatol, úgy összezavarják saját képzelődéseikkel, hogy Isten Igéje elvész a sok zűrzavaros emberi gondolat között. Mélyebben érző lelkek igyekeznek aztán a közhit képtelenségeitől megszabadulni, de oly büszkén és hidegen lépnek az Isten elé, hogy annak kijelentését és akaratát legfeljebb csak sejteni bírják. A mint a pogány közhit bálványimádással jár együtt, úgy a pogány bölcsészeti gondolkodás istentana élettelen, bágyadt és erőtelen. Éppen azért az is bágyadt és élettelen lett, a mit a pogány bölcselkedők az Isten Igéjéről és beszédéről állítottak. Heraklit szerint az ige csak annyit jelent, hogy a nagy, hatalmas anyagi világban van valami eszmei erő is, a mely a durva anyagot bizonyos czélok szerint rendezi. Ezt a gondolatot átvették a stoikusok is, a kik szerint a nagy mindenségben rejlő s annak alapját tevő ige vagy gondolat a különféle tények és eseményekben kifejezésre jut. Itt tehát szó sincs arról, hogy az Ige valamely öntudatos és személyes