Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1909 (52. évfolyam, 1-52. szám)

1909-04-18 / 16. szám

szerint, e harmadik kötet első 31 darabját még maga a néhai szerző szemelte ki dolgozatai közül, mint közlendőket. A többit ifj. Mitrovics Gyula szedegette össze atyja irodalmi hagyatékából és sorozta be ebbe a kötetbe. Szükséges ezt eleve megjegyeznünk, mert azok a megjegyzések, a melyeket a kötetnek éppen a3i-dik darabja után való részére tenni kénytelenek vagyunk, igy nem anynyira magát a néhai szerzőt, mint ifj. Mitrovics Gyulát, a kötet sajtó alá rendezőjét fogják illetni. Az a helyzet s azok a körülmények, a melyek között a lelkipásztor az egyházszertartási beszédek alkalmával a közvetlenül érdekeltekhez és az érdeklődő jelenlevőkhöz szól, részben igen megkönnyítik, részben igen megnehezítik a szónok szerepét. Igen megkönnyítik, mert nem szükséges, hogy beszéde tárgya iránt a hallgatók érdeklődését felkeltse. A helyzetben, a viszonyokban már magukban meg van adva az érdeklődés. Feladata csupán az, hogy ezt a már meglevő érdeklődést, mint keresztyén lelkipásztor, ügyesen felhasználva, hozzáférkőzzék a telkekhez az evangélium tanításával, bátorításával, vigasztalásával. De az adott helyzet és körülmények igen meg is nehezítik a lelkipásztor feladatát; mert a jó egyházszertartási, különösen a halotti beszédeknek, mivel alkalmazkodniok kell az adott helyzethez és viszonyokhoz, megkötik a szónokot s arra kényszerítik, hogy ne általánosságokat hangoztasson beszédében, hanem speczializáljon, s különösen a temetési beszédekben az igazságnak megfelelően jellemezzen. Egy egyházszertartási beszédkötet értéke tehát — eltekintve a general-szószszerű és bárhol, bármily alkalomkor használható beszédeket tartalmazó kötetektől — szerintem attól függ, hogy egyfelől miként tudta az író a helyzet és a körülmények által vont korlátok között tartani beszédeit; másfelől pedig, hogy mennyiben tudta kihasználni a meggyőzésre, a megindításra, az elhatározásra, egyszóval az evangéliumi építésre a megadott helyzet és körülmények előnyeit. Ha Mitrovics Gyula egyházszertartási beszédkötetét e két szempontból vesszük vizsgálat alá, bizony nem lehet annak minden darabját példaképen állítani a gyakorló lelkészek elé. Mint általában egyházi beszédeiben, úgy egyházszertartási beszédeiben is, Mitrovics nem mint a kedélynek, a szívnek, hanem mint a gondolkozó, a bonczoló értelemnek szónoka áll előttünk. Az adott helyzetet és körülményeket a legtöbb esetben nem hagyja ugyan figyelmen kívül, de csak ritkább esetben, egy-egy, őt magát személy szerint is érintő alkalomkor tudta megrezdíteni szíve húrját s tudott annak hangjával a közvetlenül érdekeltek és a jelen volt érdeklődők szívéhez férni; a legtöbb esetben csak a bonczoló értelem tanító hangja hallatszott beszédeiben. Ez a komolyság s komolyan tanítás nem kardinális hibájuk ugyan az egyházszertartási beszédeknek, de mégis egyoldaliiságnak kell azt minősítenünk. Az ú. n. ríkatós beszédeknek egyáltalában nem vagyok ugyan barátja, de mégis kedvesebbek előttem azok az egyházszertartási beszédek, a melyek, bár nem nélkülözik a tanító elemet, de inkább az érzelemhez szólanak. Kedvesebbek és természetesebbek az ilyen beszédek, mert hiszen az egyházszertartási alkalmakkor, az adott helyzetből kifolyólag, a lélek érzelmi oldala van első sorban érdekelve; tehát a szónok is akkor lehet a leghatásosabb s úgy építhet legkönnyebben, ha legelső sorban az érzelmeket ragadja meg s úgy halad át a vigasztalásra, vagy az akarat elhatározására. Mitrovics e tekintetben nem mutatja fel magát mesternek kezünk alatt levő kötetében. De nem mutatja mesternek magát Mitrovics az invenczióban, a jellemzés művészetében és a stilus változatosságában sem. Azt a lendületességet, melegséget ós jellemző erőt, a mely Radácsi György „Emlékjelek és bizonyságok" cz. kötete nekrológjait oly kiválókká teszi, Mitrovics halotti beszédeiben, még a legnevezetesebb alkalmakkor mondottakban sem találjuk fel oly mértékben, mint szeretnők. Sőt meg kell jegyeznünk, a mi már egy kiadott kötetben visszatetsző, hogy Mitrovics egy-egy halotti beszédének nemcsak eszmemenetét használta fel más alkalommal is, de több esetben szórólszóra is ismételt rövidebb-hosszabb, néha a beszéd feléig felérő részleteket, és pedig oly alkalmakkor is, a mikor az invencziózus és jellemzésre képes liturgus teljesen újat és megkapót tud produkálni. így, a kisebb terjedelmű ismétlésektől eltekintve, a 14. lap 2-dik bekezdésének eleje ismétlődik a 21. lap 2-dik bekezdésének elején ; a 86. lap első bekezdése ismétlődik a 165. lap 2-dik bekezdésében; a 85—86. lap ismétlődik a 219. lapon; a XXXVIII. sz. halotti ima jó V3

részében ismétli a XXI. sz. halotti beszédet; ugyanez a viszony a XXXV. ós XIV. sz. dolgozatok között; az Emődi Dániel sárospataki főiskolai tanár fölött mondott, halotti beszéd pedig (XVI. sz.) nem egyéb, mint a Molnár István, szintén sárospataki főiskolai tanár felett elmondott (XLVI. sz.) beszéd teljes ismétlése. Azt, hogy egy gyakorló lelkész egy-egy gondolatát, egy-egy beszéde eszmemenetét ismétli, a helyzet és a körülmények által szükségessé tett variáczióval, lehetőnek tartom ugyan, — de az olyan mértékű ismétléseket, mint a milyenek a XVI., XXXVIII. és XXXV. beszédekben előfordulnak, nagyon különösnek találom épen Mitrovicsnál, a gyakorlati theologia tanáránál és a sárospataki főiskola lelkészénél. De ha még maga Mitrovics megengedhetőnek tartotta is az ilyen ismétléseket magára nézve, fiának, az irodalmi hagyaték sajtó alá rendezőjének, mindenesetre meg kellett volna óvnia atyja emlékét az e miatt jogosan felhangzó kritikától, és pedig az által, hogy az ilyen, ismétlésekkel bővölkedő, illetve ismétlésekből álló darabokat kihagyta v< Ina a kötetből. A gyermeki kegyelet mindenesetre a legszebb erények egyike; de a mikor irodalmi hagyaték közléséről van szó, nem szabad a kegyelet mellől hiányoznia a gondos összehasonlításnak, a kritikának sem, mert ennek hiánya olyan megítélésekre ad alkalmat, a mik nem válnak hasznára a kegye-