Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1909 (52. évfolyam, 1-52. szám)

1909-01-10 / 2. szám

A kultuszminiszter egykori és mai álláspontja között kétségtelen ellentét van. Okát kellene tehát adni az álláspont megváltozásának. S ez az okadatolás nem lehet az a kijelentés, hogy a róm. kath. alsó papság példás türelemmel várakozott kongruája rendezésére, tehát megérdemli, hogy az állam segítségére siessen, — hanem csupán az adatok nyílt, őszinte feltárása. A Tóm. kath. egyház rendelkezésére és támogatására oly vagyon áll, a mely — kívülről tekintve — feltétlenül kell hogy elegendő legyen az alsó papság kongruájának, az állampénztár megterhelése nélkül való rendezésére. Zsilinszky Mihály: „Miről van szó ?" czímü brosúrája 21—23. lapján kimutatja és pedig hiteles adatok alapján, hogy a magyar róm. kath. egyház kezén 1-977,874 katasztrális hold területű fekvő birtok van, a mely átlag 400 koronájával számítva, 791 millió 149 ezer és 600 korona értéket képvisel. Ehhez az óriási vagyonhoz járul a tőkésített pénzbeli törzsvagyon, mintegy 2282 millió 66 ezer és 246 korona összegben és a vallásalap 64 millió korona vagyona. A magyar róm. iiC • ' kath. egyház tehát, közszükségletei ellátására 3137 milljcj 21.5. ezer é& 846„korüna vagyonnal rendelkezik. Az-4de vonatkozó jövedelmi és teherviselési adatok őszinte feltárása nélkül lehet-e valaki, a ki elhigyje, hogy ebből a horribilis vagyonból nem telik ki a róm. kath. alsó papság kongruája, hanem az államnak kell arra még évenkint 1 millió 300 ezer koronát áldoznia ?! S ezzel a hitetlenkedéssel és részrehajlást gyanító nyugtalankodással szemben lehetetlen megelégedni a klerikális lapok ama kijelentéseivel, hogy a róm. kath. egyház anyagi erőtelensége, szegénysége teszi szükségessé az állami hozzájárulást, s hogy a nagy javadalmasok az alsó papság kongruájára évi 700,000 koronánál többet semmiképen sem áldozhatnak. Ha valóban így volna a dolog, — mi szükség az adatokat eltitkolni? A kinek nincs titkolni és elleplezni valója, egy ilyen nagyfontosságú és sokakat nyugtalanító ügynél kész az adatok feltárására, mind a nyugtalankodók megnyugtatása, mind a maga becsületének megvédelmezése szempontjából. Hadd lássunk tehát világosan ; hadd lássuk az adatokat! Nyomassa azokat ki a miniszter ós bocsássa, mind a törvényhozásnak, mind a nagyközönségnek rendelkezésére! Ha nem teszi meg, részrehajlatlanságát hirdető minden nyilatkozata daczára sem fogja kikerülni azt a jogosnak látszó gyanút, hogy tulajdonképpen nem az egyenlőség és viszonosság elvének érvényesítésére, hanem a róm. kath. egyháznak jogtalan előnyben részesítésére törekszik. A róm. kath. főpapság pedig nem fog menekedni annak a szintén jogosnak tetsző vádnak a súlya alól, hogy bár módja lett volna alsó papsága fizetését rendezni, mégsem tette meg, csakhogy a nagy vagyonban maga duskálkodhassék, s az állam javának munkálása s terheinek könnyíteni akarása helyett, nem átallotta a maga kötelességének az államra áthárítása által a polgárság terhét szaporítani ! S ennek a vádnak nyomában igen élesen, s bizony nem meghallgattatás nélkül fog felhangzani a szekularizáczió követelése is, a mely, ha valóra válik, nagyobb veszedelmet hoz el a róm. kath. egyházra, mint lenne az, ha a főpapi jövedelmek megcsonkulnának évi 2 millió koronával! / * * * A törvényjavaslat ama rendelkezését, a mely szerint kongrua-kiegészítésben részesülnek az összes törvényesen bevett vallásfelekezetek rendszeresített missziói lelkészei, helyi káplánjai és segédlelkészei, kétségtelenül haladásnak kell minősítenünk a régi törvénynyel szemben. Dr. Kováts J. István azonban már reámutatott a rendelkezés egy pótlandó hiányára, a mely ha megmarad a törvényben, a ref. egyház segédlelkészeinek határozott hátrányára fog szolgálni, az egyházi törvény ama rendelkezése következtében, hogy a második lelkészi vizsgálat az első után csak két esztendő múlva tehető le. Egy másik hiányára a javaslatnak én abban mutatok reá, hogy egyáltalában nem mondja meg azt, hogy a segédlelkészek fizetéséből. mennyi fedezendő a segédlelkészt tartó lelkész vagy egyházközség által. Azt, hogy az új állás szervezésének indokoltsága felett a kultuszminiszter döntsön; nem tartom elegendőnek; hanem szükségesnek ítélem a törvényben annak megállapítását is, hogy az új állás szervezéséhez a szervező lelkész vagy az egyházközség mekkora anyagi erővel tartozik hozzájárulni. Ennek megállapítása meg van a rendes lelkészi, helyi kápláni és missziói lelkészségeket illetőleg a javaslat 3. §-ában. Állapíttassék meg tehát az a segédlelkészségeket illetőleg is, hogy itt is világosan lássunk és mingen gyanúnak és zavarnak eleje vétessék. * * * Haladást konstatálhatunk abban a rendelkezésben is, hogy az 1898. XIV. t.-cz. 4. §-ában körülírt minősítésen kívül igazolni kell a kiegészítést kérőnek azt is, hogy meg tud felelni a magyar nyelvről intézkedő 1840. évi VI. t.-cz. 8. §-ában foglalt követelményeknek. Valamint abban is, hogy a lelkészi, missziói lelkészi, helyi kápláni állást rendszeresíteni akaró egyházközség legalább is felét köteles magára vállalni a javadalomnak. Vannak azonban kifogásaim az ezeket magában foglaló 3. § ellen is. Kifogásom első sorban az, hogy a lelkészek kvalifikácziójánál, a tanfolyam szabályszerű elvégzése és a magyar nyelv tudása mellett nem köti ki a lelkészi képesíttetésnek Magyarországon való elnyerését, illetve a külföldön nyert képesítésnek Magyarországon való habilitáltatását. Hogy ennek a kifogásunknak s a benne foglalt követelménynek mily jelentősége van magyar nemzeti szempontból, nem szükséges bővebben indokolnunk. A protestáns egyházak ezt a követelményt már magok törvénykönyvükbe foglalták; nemcsak természetesnek, de az állam érdekét is szolgálónak tartom azonban, hogy az az állami törvénybe is belefoglaltassék s ezáltal a nemzetiségi czélokat szolgáló külföldi papné-