Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1909 (52. évfolyam, 1-52. szám)

1909-01-10 / 2. szám

velésnek, valamint az idegen szerzetes papság beözönlésének és állami segítségben részesítésének gátja vettessék. Második kifogásom az, hogy a fél papi javadalom kiszolgáltatásán kivtil kiköttetik az új lelkészi állások szervezésénél az is, hogy a gyülekezet híveinek a nyolczszázat meg kell haladniok. Ezt a követelményt legfeljebb a helyi kápláni állások szervezését illetőleg tartom, minden közelebbi megszorítás nélkül elfogadhatónak; mert egy nyolczszáz lelkes gyülekezetben csakugyan felesleges a rendes lelkészen kívül még egy rendszeresített helyi káplán és legalább is újabb és újabb nyolczszáz lélek teszi szükségessé, hogy egy, kettő vagy több helyi káplán állíttassék be a lelkész segítségére, Kimondani azonban azt, hogy csak nyolczszáz lelkes önálló vagy missziói egyházközség számíthat lelkésze vagy helyi káplánja javadalmazásnál állami kiegészítésre: szerintem nem lehet. Ezzel szinte lehetetlenné tétetnék az újabb anyavagy missziói gyülekezetek alakulása. A javaslat ugyan felhatalmaztatni kivánja a minisztert arra, hogy kivételes, figyelmet érdemlő esetekben eltekinthessen ezekről a követelményektől; de ezt a latitiidöt, mint általában a törvények latitüdjét, sem nem helyeslem, sem elegendőnek és a gyülekezet-alakítási jogot biztosítónak nem tartom. A régebbi kongrua-törvényben is meglevő ilyen latitüd elég szomorú tapasztalatokban részesített már bennünket, különösen az erdélyi ref. egyházkerület gyülekezet-anyásítási törekvései körében; pedig a régebbi törvényben a lélekszám nincs is kikötve. A nyolczszáz lélekszámot tehát egységül csak a helyi kápláni állások szervezésénél, illetve szaporításánál tartom elfogadhatónak ; a rendes és missziói lelkészi állások szervezésénél azonban teljesen elegendő, ha a lelkészi javadalom felének átvállalása kiköttetik. * * * A törvényjavaslat 4. §-a lesz, úgylátszik a legerősebb ütköző pont a tárgyalás alkalmával. Nem azért, a mit ón kifogásolok benne, hanem azért, a mit a klerikalizmus kifogásol. Ez a § rendelkezik ugyanis a felől, hogy mily esetekben vonható meg a kongrua-segély az abban részesülőktől. A javaslat fenntartja az 1898. évi XIV. t.-cz. 9.- §-át, sőt alkalmaztatni kívánja azt abban az esetben is, ha a kongruás lelkész az állam törvényei vagy a kormány törvényes rendeletei által reá rótt kötelességeket nem teljesíti. Ha pedig a nem teljesítés oka a felsőbb egyházi hatóság rendelkezése és ez a rendelkezés a miniszter felhívására sem módosíttatik : akkor a kongrua, az egyházi felsőbb hatóság kikerülésével, közvetlenül a lelkészeknek utalványozandó. Ezt a rendelkezést, különösen annak utolsó pontját, a klerikális lapok elfogadhatatlannak minősítik, — én pedig elégtelennek ítélem. A klerikális vélemények szerint ez a § a Rómából irányított papságot a miniszter kénye-kedvének teszi ki és esetleg arra bírhatja, hogy az anyagiakért engedetlenné váljék felsőbb egyházi hatóságaival szemben. S magyarázgatja, ismeretes „haza fias" felfogása szerint, hogy lehetnek esetek, a mikor az illetékes faktorok által meghozott és szentesített állami törvényeknek és az azokon alapuló törvényes miniszteri rendeleteknek nem engedelmeskedhetik, papi esküje és hűsége megszegése nélkül, Róma papsága. Ezek a „hazafias" aggodalmak azonban csak azt a kifogást erősítik, a melyet én °rnelek a javaslat rendelkezései ellen. Nekem ugyanis az a kifogásom, hogy nagyon enyhe és semmikópen sem elfogadható a javaslat rendelkezése akkor, a mikor az állam törvényeit vagy a törvényes miniszteri rendeleteket, felsőbb egyházi hatósági tilalom folytán végre nem hajtó papokat csak azzal akarja állampolgári kötelességeik teljesítésére kényszeríteni, hogy a köngrua kiegészítést nem a felsőbb egyházi hatóság útján, hanem közvetlenül kivánja rendelkezésükre bocsátani. Ez a pontja a javaslatnak bizonyára a minisztérium r. kath. ügyosztályában nyerte meg szövegeztetését. Teljesen magán is hordja annak bélyegét. Látszólag biztosítani akarja az állam jogát, a valóságban azonban egyáltalában nem mond semmit, sőt egyenesen azt czélozza, hogy a Rómától függő alsó papság, akár engedelmeskedik az állami törvényeknek, akár nem, mégis megkapja a maga állami kongruakiegészítését. Olyan szemfényvesztés van ebben a javaslatban, a milyen csak a mai érában lehetséges! Mert vájjon micsoda fegyelmi hatalom van abban, ha a törvényt vagy a törvényen alapuló miniszteri rendeletet, felsőbb egyházi hatóság tilalma következtében végre nem hajtó pap nem egyházi felsőbb hatósága, hanem az állampénztár útján közvetlenül veheti kezébe a kongruáját kiegészítő összeget? Szeretném, ha erre a kérdésre feleletet adna a kultuszminiszter úr, valamint mindazok, a kik a § rendelkezésését a római papság szempontjából elfogadhatatlannak ítélik. Ha az állam fegyelmi hatalmát komolyan érvényesíteni akarja a miniszter úr ós a törvényhozás, akkor azt fogja javasolni, illetve végezni, hogy a törvényeket ós törvényes rendeleteket végre nem hajtó pap kongruakiegészítésben nem részesülhet. * * * A 6. §-t illetőleg már első czikkemben elmondtam véleményemet. A 7. § rendelkezése, mintán csak a régebbi törvény némely pontjainak érvénytelenítésére vonatkozik, nem igényel semmiféle tárgyalást. A 8. § azonban, mely a megalkotandó törvény hatályát Horvát-Szlavon-Dalmátország területére nem terjeszti ki, ha törvénnyé válik, csak szaporítani fogja azokat az egyenlőtlenségeket, a melyek a magyar korona országaiban törvényileg egységes egyházba tartozó magyarországi és horvát-szlavonországi prot. lelkészek állami segélyezése tekintetében fennforognak. Ennek kiegyenlítése csak akkor történhetnék meg, ha Horvát-Szlavonországot illetőleg is olyan intézkedések tétetnének, a melyeknek alapján az ott szolgáló prot. lelkészek is egyenlő javadalmazást nyernének magyarországi testvéreikkel. H. I