Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1908 (51. évfolyam, 1-52. szám)

1908-11-15 / 46. szám

és alkalmazása alapján történt" és „az ítélet egészen téves, jogilag sem helytálló alapból indult ki." Az Egyházi Közlöny f. évi 45. száma szerint „a kir. Kúria ítéletének indokolása nemhogy meggyőző jogi alapokon épült fel, de valósággal sántít, erőszakos és logikátlan." „Ennélfogva a pozsony-szentistváni plebánuson valóságos „Justizmordot" követett el a Kúria!" Ezekben a véleményekben, azt hisszük, senki sem fogja feltalálni a legfőbb biróság ítélete iránt való tisztelet kritériumait. De ezekben még csak az enyhébb részeit közöltük a klerikális véleményeknek. Az Egyházi Közlöny egyenesen meg is gyanúsítja a Kúria ítélő biráit. Különösen hangsúlyozva mutat rá, hogy „a közvádló: dr. Baumgarten Izidor koronaügyész telivér zsidó és dr. Tarnai János ítélőbíró szmténj zsidó, mindkettő igen agilis, törtető szabadkőmíves hírében áll", s ezzel a hangsúlyozással a sorok között nem mással vádolja meg a Koczurek-ügyben ítélkezett<kúriai bírákat, mint azzíál, hogy nem az igazság szigorú keresése mellett, hanem felekezeti elfogultságból, tehát részrehaji ól ag mondtak ítéletet. Sőt még ennél többre is merészkedik az Egyházi Közlöny. A Kúria ítélete „képtelenség", a mit azzal kell reparálni, hogy a király adjon kegyelmet Koczureknek. S most következik a legnevezetesebb! „Az igazságügyi kormány pedig találjon módot arra, hogy a legfelsőbb igazságszolgáltatási fórum tekintélye fenntartassék, esetleg az 1869. évi IV. t.-cz. 17. § második bekezdésének alkalmazásával való nyugdíjbaküldések által!" Ki nem ismerne reá ezekben a vakmerő és tiszteletlen ítélkezésekben azokra a hangokra, a melyek, bár a formában durvábban, de a lényegben teljesen inegegyezőleg, a vörös internaczionalizmus táborából emelkednek, az ő kihágásai felett ítélkező hatósági személyek és bíróságok ellen?! Nincs-e tehát meg a lényegbeli rokonság a vörös és a fekete internaczionalizmus között ?! Mindezek azonban még csak a törvényt alkalmazó bíróságra vonatkoznak. Lássunk tehát egynéhány jellemző nyilatkozatot magára, az alkalmazott törvényre nézve is! A Kúria ítélete megállapítja, hogy — bár a házassági anyakönyv aláírásának megtagadása, a megtagadó feleket illetőleg, büntetendő cselekményt nem képez — a törvény minden honpolgárra nézve kötelezővé teszi az aláírást s „az, a ki a törvény kötelező rendelkezésének ellenszegül, a törvénnyel szemben engedetlen", kétségtelen tehát, hogy „az ilyen engedetlenségre való egyenes felhívás büntetendő cselekmény tényálladékát megállapíthatja." Ezzel az egyedül helyes és a törvény intenczióival mindenben egybehangzó felfogással szemben mit mond a magyar klerikálizmus? Az Egyházi Közlöny szerint, miután az aláírás megtagadása nem büntetendő cselekmény, „azt, bárki bátran megtagadhatja, Sőt erre nézve tanácsot is adhat". Az Alkotmány szerint Koczurek plebánus „csak hirdette híveinek, hogy a katholikus egyház a polgári kötést nem tekinti az egyház parancsa és tanítása szerint házasságnak. De hát ezt hirdetni minden papnak, ezt vallani és meg|is|tartani minden hívőnek kötelessége." Majd ismét, az aláírásimegtagadását megengedő rendelkezés után: „A feleknek tehát maga a törvény szilárd bázist nyújt az aláírás megtagadására. Az aláírás megtagadása tehát az állami törvény szerint jogos. Az egyház viszont az aláírás megtagadása által dogmatikus elveit juttatja kifejezésre s ezért megtiltja híveinek az aláírást. Az aláírás megtiltása tehát az egyház felfogása szerint a híveknek kötelességük. Ezen vallási kötelesség teljesítésére, ezen polgári joggal való élésre figyelmeztette Koczurek plebánus híveit, , ,.és ezáltal ft maga is csak az állásából folyó kötelességet teljesített es állampolgári jogával élt." A nélkül, hogy ezeknek a kijelentéseknek bővebb taglalásába bocsátkoznánk, — annak hangsúlyozása mellett, hogy az állami házasságkötési törvény egyáltalában nem alterálja a házasságot kötő feleknek vallásos meggyőződését, sőt lehetővé teszi, hogy házasságukat vallásos meggyőződésüknek megfelelő formában egy házilag is szentesíthessék, — a legkomolyabban azt a tényt kell megállapítanunk belőlük, hogy a klerikálizmus nemcsak küzd az egyházpolitikai törvények revíziójáért (a mit nem kifogásolhatunk), hanem addig is, a míg azt elérheti, a jóhiszemű törvényhozás által tett engedményt egyenesen arra használja fel, hogy a róm. kath. egyház tagjait egyházfegyelmileg reákényszeritse a törvény ellen való ellenszegülésre, s arra törekszik, hogy ezáltal a törvény tekintélyét az állampolgárok egy nagy része előtt teljesen lejárassa. Ezt nemcsak nem tagadja többé, sőt fennen hirdeti, hogy ezt tennie honpolgári joga és egyházi kötelessége! Ki nem veszi észre ebből ismét azt a lényegbeli rokonságot, a mely a vörös és a fekete internaczionale között van ?! A törvény egyik előtt is, a másik előtt is csak addig törvény és addig szent, a míg az ő érdekeit szolgálja. Azontúl csak üres beszéd vagy jogtalan rendelkezés, a melynek engedelmeskedni kötelességének nem ismeri! S^a klerikálizmus emez eljárásában ki nem ismeri fel a középkori pápaság azon elvét, a mely szerint a pápának joga van az alattvalókat a fejedelmeiknek tett hűségeskü alól feloldani, ha azok a^fejedelmek az ő érdeke ellen való intézkedéseket tenni merészkednének ?! íme, ilyen a klerikálizmus tekintélyelve és