Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1908 (51. évfolyam, 1-52. szám)

1908-10-25 / 43. szám

ezekhez hozzávesszük még1 az országszerte folyó és száz- és százfelé elágazó klerikális szervezkedést, a mely leplezetlenül hirdeti, hogy ma olyanok a viszonyok, hogy reménységei teljesülését várhatja, vájjon nem indokoltnak tarthatjuk-e a protestantizmus nyugtalanságát és gróf Apponyival szemben megnyilvánuló bizalmatlanságát? ! Ne politikai, ne személyi motívumokat keressen tehát ebben a nyugtalanságban és bizalmatlanságban gróf Apponyi, hanem lássa meg végre a tényeket is, a melyek azokat felidézték és a mely tények legnagyobb részben az ő kultusz- és kultúrpolitikájában tünedeznek fel. Változtasson ezeken a tényeken, s akkor meg fog változni a közvélemény is. De beszélni szépen, hirdetni az optimizmust, a mikor a tények mást bizonyítanak, nem kultuszminiszteri, csak politikus cselekedet; csak a sivár valónak szép szavakkal takargatása! Hamar István. TÁRCZA. „Via dolorosa". (Folytatás és vége.) Mindeddig- a sacriíizio deli' intelletto hangulatában éltein. Ez az állapot rendítette meg idegzetemet. Mindkét faját éltem át, a belsőt is, a külsőt is. Tanárkodásom első évében minden erővel azon voltam, hogy tudományos foglalkozásom ellenére lelkületem szakasztott jezsuita maradjon. Eltem a gyanúperrel, hogy az igazság bennem már útban van. Én-magamra harsány hangon rákiáltottam: ne zúgolódjál Oldamur! Imádkoztam, a társaságtól visszavonultam és aszketikus gyakorlatokat végeztem. Mindent megtettem, hogy a jelentkező komoly kételkedést vasakarattal földre tiporjam. Magamra igyekeztem szuggerálni azt, hogy: „a te véleményednek valótlannak kell lennie, idővel meg kell változnia." Lelki szememről a hályog nem egyszerre esett le. Az aggodalmak és kételkedések nem villámcsapás módjára jelentkeztek. Lassan ébredeztek. Alig észrevehető, határozatlan és ingadozó módon továbbfejlődtek. Idővel mind szilárdabb és szilárdabb, már kézzelfogható alakot öltöttek. Ezeket a jezsuita training-idomította akaratom vissza igyekezett szorítani. Nem akartam rájuk hallgatni. Rám erőszakoltam, hogy azok idővel majd megsemmisülnek. Az észnek eme benső áldozatával minduntalan visszasodródtam a régi egyházi csapásba, melyből a szabad gondolat ki-kizökkentett. Az 1902. őszén Budapesten megnyílt a premontrei rendi hittudományi és tanárképző intézet. Elöljáróim ugyancsak theologiai tanári minőségben ide áthelyeztek. Saját belső meggyőződésemet már nem tiportam lábbal. Kutatásom eredményében hittem és bíztam. Saját magam szerzette álláspontomat csak külsőmben nem nyilvánítottam. Magamba fojtottam. Úgy tettem, mint azoknak a franczia papoknak lelkes csapata, kik a kritikai vallástudomány művelői, de azért az egyházzal nem szakítanak. A párisi theologiai iskola hirdette szimbolizmus híve lettem. Képességemet már nem a szaktanulmányokban, hanem más téren óhajtottam érvényesíteni. Mert szabad időm rendkívül sok volt. Merő véletlenségből nyílt alkalmam arra, hogy az angol kisasszonyok polgári tanítónőképző intézetében egy esztendőn át, a rendes tanár betegsége következtében helyettes minőségben a német nyelvet és irodalmat tanítsam. Ilyen úton-módon szoros ismeretséget kötöttem Lessinggel és Goethevei, atyám ideáljaival. A két német klasszikus ellenállhatatlan erővel lebilincselt. Lessing és Goethe hatása atyám és anyám szellemi örökségét, a szabad gondolatot, hatalmasan táplálta. Természetes, józan eszem a szuggesztív eszközökkel belém plántált r. katholikus felekezeti és papi osztályos lelkiösmerettel szemben megerősödött és megizmosodott. Ha forr az érez, a rossz salak kihull, de a nemesb rész tisztán megmarad. Ezzel a tisztult észszel és lelkiösmerettel újból hozzáfogtam az új-testamentomi könyveknek már Jászon megkezdett, de betegségem miatt félbeszakított exegétikai vizsgálatához. Teljes kritikai apparátussal végigmentem az újtestamentomi könyvek minden fejezetén és versén. A róm. katholikus ember számára hét pecséttel elzárt könyvet fölbontottam. Tartalmát a kritika késével nemcsak hasábra, hanem apró fára is szeltem. Így alakult ki bennem az ősi keresztyénség való, természetes története. Légió azoknak a könyveknek a száma, melyeket küzdelmes éveim alatt elnyeltem. Sok jóval ajándékoztak meg ezek a néma mesterek. De nagy követ dobtam a kútba. Az 1904. év őszén ismét neurasztóniás lettem. Rendes álmatlanságban kezdettem szenvedni. Nem csoda. Lázasan dolgoztam és kínosan töprengtem. Beláttam, hogy a papi osztály a sacrifizió deli' intelletto kötelezettségével és egész nevelésemmel egyéniségemen, természetes eszemen és lelkiismeretemen erőszakot követett el. A szivettépő fájdalomnak e Scyllájával szemben állott a Charybdis. Tőr módjára járta át lelkemet az a gondolat, hogy félre kell vetnem azt, a mit annyi ideig legdrágább kincsemnek tartottam. Csak szive ne volna az embernek! Ott akad és nehezen hagyja a mihez hozzászokott. Aztán a nyomorúság bokrával jár. Sajnos való, hogy nemcsak kenyérből él az ember, de azért elkerülhetetlenül szükséges az az élethez. Szaktudásom területe a vallástudomány és pedig a minden felekezeten kivül és felül álló tudományos jellegű vallástudomány. A felekezeties pártoskodás és okvetetlenkedés álláspontjáról felemelkedtem az elfogulatlan és felekezethez nem kötött tudomány magas vártájára. Ez a tudás Magyarországon — sajnos — nem képesít tanári állásra. Doktori okleveleim sem adnak formális kvalifikácziót valamelyes világi hivatalra. Nem ismeretlen. Az irodalomban homo novus, bokorból ugrott ember vagyok. Tollamat mindeddig nem akartam a rám nézve kötelező felekezeti irányban lekötni. Elég volt az, hogy fiatalkori ábrándos tapasztalatlanságomban számra lakatot vetettem. Saját magamon tapasztaltam Madách szavának igazságát, hogy „nagy kényelem a megnyugvás hitünkben. Nemes, de terhes önlábunkon állani ... Ha képzetem magasabb körökbe von, az éhség kényszerít, hunyászkodottan leszállni a tiprott anyaghoz." Mily könnyű annak, kinek apja énekelt. De hát én a szerencsével nem váltottam gyűrűt. A mikor az 1902. év őszén Budapestre kerültem, belsőmben már pur sang liberális protestáns módon gondolkoztam. Idővel az August Sabatier és Alfréd Loisy hirdette szimbolizmust (melynek velejárója a róm. kath.