Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1908 (51. évfolyam, 1-52. szám)

1908-01-05 / 1. szám

czaiban, szigorúságában és szeretetében s napról-napra szemlélhette nyilvános és magánéletét egyaránt, s így, mint maga írja, csakugyan ő neki volt legtöbb joga ahhoz, hogy Kálvin életét és egyéniségét velünk megismertesse s igaz keresztyéni életéről és haláláról bizonyságot tegyen. A fordítás az 1563-ik évnél kezdődik, midőn Kalvinnak amiígy is gyenge szervezetét a betegségek végkép összetörve, jelezték a szomorú vég elközelgetését. íme a fordítás : A következő évben, 63-ban csakugyan annyira elmérgesedtek különféle betegségei, hogy teljesen lehetetlen volt, hogy a vézna testében oly erőtelen, annyi munkában kimerült, végül annyi betegségtől megviselt oly erős és nemes lélek magát még tovább is fentartani képes legyen. Azonban még akkor sem lehetett rávenni, hogy magát kímélje. Sőt még a mikor nyilvános tiszte teljesítésétől tartózkodott is (a mit önként sohasem, csakis akarata ellenére tett), otthon mégis vagy a tanácsot kérőknek válaszolt, vagy a diktálásban, Ő maga a fáradhatatlan, az írnokokat fárasztotta kí. És erről bizonyságot tesz a lengyelekhez intézett s a szentháromság káromlói ellen két, rendkívül komoly intés, továbbá az is, a mit a lyoni zsinatból hozzá küldött testvéreknek részint szóval, részint írásban bőven válaszolt; hogy Mózes négy könyvéhez latin kommentárokat adott ki; hogy ugyanazokat latinból francziára fordította; hogy Josué könyvéhez egy kommentárt (a mely utolsó munkája volt) már akkor megkezdett s végre haldokolva be is fejezett. Az 1564-ik év azután ő reá nézve ugyan az örök boldogságnak, mi reánk nézve azonban a hosszú;

igen nagy és igen mélységes szomorúságnak kezdete volt. Mikor ugyanis február 6-án, asztmától kínoztatva, utolsó prédikáczióját tartotta a gyülekezetben : attól az időtő fogva, kivéve akkor, a midőn néhányszor a kongregáczió gyűlésére vitetett (a mi utoljára márczius végén történt), igen keveset beszélt, minden tanítói tisztétől tartózkodott. Lelkének és testének hihetetlen munkássága által előidézett betegsége különböző és sokféle volt, a mint azokat a inontpellieri orvosokhoz írt levelében ő maga felsorolja. A mellett ugyanis, hogy testére nézve már természettől fogva gyenge, sovány és a sorvadásra önként hajló volt, még rendkívül ébren is aludt s az év nagy részét különféle beszédek tartásával, tanítással és diktálással töltötte el. Legkevesebb 10 éven keresztül nem reggelizett, a mint általában az ebéd megállapított óráján kivül semmit sem evett, úgy hogy csodálatos, hogy a sorvadást oly sokáig kikerülhette. Továbbá öröklött főfájásban (hemicrania familiaris) szenvedett, a melyen egyedül az éhezés segített, úgy hogy néha 36 óráig is tartózkodott az evéstől. De részben beszéd által való megerőltetéstől, részben — a mit később pontosan megfigyeltek — az aloe mértéktelen használatától, először daganatos, végül kelevényes aranyeret kapott, azután halála előtt 5 évig vért köpött. Miután a negyednapos láz elhagyta, helyébe léptek: jobb lábszárába a köszvény, majd a kólika időről-időre visszatérő fájdalmai, végül a vesekő, a melyet egyébként sohasem, csak halála előtt néhány hónappal érzett. Az orvosok mindenféle orvosságot alkalmaztak, a mit csak lehetett, s nem volt ember, a ki az orvosok rendeletét pontosabban megtartotta volna. Egyébiránt lelki tevékenységében egészségi állapotát igen elhanyagolta, annyira, hogy az aranyér legélesebb fájdalmai sem tartóztathatták őt soha vissza a folytonos munkálkodástól. De még ennyi betegségtől sanyargatva is, még egy erősen kimondott, annál kevésbbé egy keresztyén férfiúhoz nem méltó szócskát sem hallott tőle senki. Csak szemeit az égre emelve mondogatta: „Meddig még, Uram 1" Ezt ugyan mint egészséges is gyakran emlegette, ha az atyafiak bajairól beszélgetett,' a melyek sokkal inkább háborgatták őt éjjel és nappal, mint a saját bajai. Midőn figyelmeztettük ós kérve-kórtiik, hogy mégis, mint beteg, minden diktálástól, vagy legalabb is az írásbeli munkától tartózkodjék, így szólt: „Mit akartok tehát, hogy az Úr engem henyélve találjon?" Márczius 10-én, midőn, a mint gyakran szoktuk tenni, nála összegyűltünk, felöltözve és asztalkája mellett, a melynél írni vagy elmélkedni szokott — ülve találtuk. Bennünket megpillantva, — a mint elmélkedés közben szokta — fejét egyik kezébe hajtá s egy ideig hallgatott. Végre szakgatott hangon, de nyájas és mosolygó arcczal így szólt: „Igen hálás vagyok . . . legkedvesebb testvéreim, irántam való aggódástokért és remélem, hogy 15 napon belül (mert az volt a szokásos egymásközti czenzúrákra kitűzve) még utoljára részt fogok venni gyűlésteken. Mert sejtem, hogy az Úr akkor ki fogja nyilvánítani, hogy mit határozott felőlem és elkövetkezik, hogy engem magához fogad." Részt vett tehát a vizsgálaton, mint azelőtt szokta, és ugyanannak a hónapnak 24-én, miután dolgait békésen elintézte, azt mondotta, hogy úgy érzi, hogy valami halasztást engedett, neki az Úr; és kezébe vévén a franczia új-testamentumot, ő maga olvasott föl nekünk némely részleteket és odavetett megjegyzésekben eszmét cserélt azokról a testvérekkel. Másnap rosszabbul volt, mert az előző napi munka valószínűleg kifárasztotta; 27-én pedig a kúria kapujához vitetvén, maga ment föl, két kísérőre támaszkodva, egészen a szenátori auláig és ott, miután az iskola új rektorát a szenátusnak bemutatta, födetlen fővel háláját fejezte ki a korábban nyert javakért s különösen azért, hogy az ő utolsó betegségében a szenátus oly szép magatar!ást tanúsított. „Érzem ugyanis — így szólt — hogy utoljára jöttem erre a helyre." E szavakat alig gyengülő hangon elmondván, búcsút vett a szomorkodóktól és könnyezőktől. Április 2-ik napján, a mely húsvét napja volt, ámbár igen gyenge volt, hordozható széken a templomba vitette magát, az egész istentiszteleten részt vett, az úrvacsoráját az én kezemből elvette és az éneket, bár remegő hangon, együtt énekelte a többiekkel, olyan tekintette^ hogy az örömnek látható jelei a halálra készülő arczon is szembetűntek. (Folyt, köv.)