Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1908 (51. évfolyam, 1-52. szám)

1908-09-13 / 37. szám

netét megírni, nem a nagyközönség, hanem a család számára. A mint azonban őseim viselt dolgai után kutattam, nyomról-nyomra oly adatokra akadtam, a melyek egyház és kultúrtörténeti értéküknél fogva a nagyközönséget, különösen hitsorsosaimat közelebbről érdeklik, és midőn láttam, hogy az, a mi az anyagban közérdekű, megérdemli, hogy arról egy könyvet írjak, a család történetét csak mint keretet tartottam meg és így lett családom történetéből egy darab evangelikus kultúrtörténet." „A munka folyamán egy másik dologba vágtam bele a sarlómat. Bejárva a család ősi fészkeit Gömörmegyében, templomainkon oly sok műkincsre akadtam, a természet maga, a mely leghívebben megőrzi a multak emlékét, mert örökké szép képei ma is azok, a melyek őseinket gyönyörködtették, annyira elragadott, hogy belementem könyvem illusztrálásába. Tudom, hogy rajzaim nem állják ki a szigorú műkritikát, de talán ösztönzésül szolgálnak nagyobb tehetségnek arra, hogy evangelikus műemlékeink megragadó szépségükben mások által is képes ábrázolatokban feldolgoztassanak." A könyv három részre oszlik. Az első: „ASztehlocsalád Gömörmegyében", a második: „A Sztehlo-család Bácsmegyében", a harmadik pedig Sztehlo Andrásról szól, ki nógrádi esperes volt. Családunk története — írja szerző — azon szomorú időkben veszi kezdetét, midőn az evangélikus lelkészek ós tanítók tömegesen Pozsonyban a Szelepcsényi esztergomi érsek elnöklete alatt ülésező rendkívüli törvényszék elé idéztettek. Első ízben 1673-ban csak harminczhárman lettek idézve, közeli bányavárosok lelkészei, köztük három superintendens, a korponai református pap kivételével csupa lutheránusok. Az idézés 1674-ben ismétlődött. Megjelentek vagy 250-en; köztük 57 református. A katholica valláshoz való ünnepélyes áttérés vagy halál, e között kellett választani. Miután Kollonics végre nagy boszúságára belátta, hogy nem mutathat fel morális sikert, nem számolhat be a pápának, hogy a magyar proczesszusok lelkivezetőit a katholikus vallásra áttéríttesse, szabadulni akart tőlük, ós a királyi parancs ellenére és annak meghamisítása mellett, katonai fedezettel elküldte őket Nápolyba, hol eladta őket gályarabságra. Sokan pusztultak el ott is és kevesen látták közülök újból szülőföldjüket. Ez utóbbiak közt volt anyai ágon egyik ősünk, Simonides János breznóbányai rektor. 0 is a hajthatatlanok közül való volt és mint halálra ítélt, a lipótvári börtönbe került, 22 ref. és 16 ág. hitvallású társával együtt. Ott a foglyok kezelését egy Kellio Miklós nevű jezsuita páterre bízták, „a kinél kegyetlenebb diokletianus természetű ember még a krimiai tatárok között sem termett." Simonides János egy 1683. év végén vagy 1684-év elején írt és 25 tusrajz-illusztráczióval ellátotti kéziratban megírta ezen szenvedések történetét. A mű czíme : „Galéria omnium Sanctorum Johannis Simonidae" eredeti és eddig kiadatlan példánya a Nemzeti Múzeumban őriztetik, szövege latin és német. Simonides János, midőn a lipótvári börtön szenvedéseit kiáltotta és gályarabságra hurczoltatott, társával, Masnitius Tóbiással (Masznyik Endre egyik őse), Lysernia olasz városkában ismeretlenek segítségével elmenekült. Evek múlva hazájába visszatérve, Beszterczebányán tót papnak választatott meg, hol 1708-ban meghalt. A Sztehlo-család Mátyással lép az evangelikus egyház szolgálatába, kiről a könyv 16. és 17. lapjain a következő feljegyzést olvassuk: „Felső-Sajón Lányi János volt a lelkész, a ki 1674-ben elűzetvén, számkivetésben halt meg 1678-ban Lipcsében. Elűzetése után üresedósben volt a lelkészi hivatal 1681-ig. Ezen idő alatt Sztehlo Mátyás, a ki 1670. év óta Felső-Sajón volt rektor „imádkozott a néppel". Az elárvult egyház lelki szükségleteit tehát a lelkész távollétében a rektor látta el. 0 volt a család nemesi ágának kétségtelen és papi ágának valószínű őse, kiről a felső-sajói egyház jegyzőkönyvében a következő foglaltatik : „Sztehlo Mátyás Breznóbányáról származott, ezen egyházba rektornak meghivatott, a felszabadítás után Chizsnón papnak felszenteltetett és onnan meghivatva, 1687. évben ebbe az egyházba jött és azután az 1698-ik évben életét az Úrban itt befejezte." Sztehlo Mátyásnak két fia volt: Mátyás és János. Mátyásból okos, élelmes ember lett; beleillett korába. Alkalmazkodott a viszonyokhoz. Elvett egy idősebb, de gazdag asszonyt, elhagyta hitét, rangra és vagyonra tett szert. János nagyon becsületes, de buta tacskó volt. Valószínűleg gazdag bátyja valamelyik vállalatában tengődött, mint gazdatiszt. A Sztehlo-család a második és harmadik Mátyásssal és Andrással világi foglalkozásban tűnik ki, szolgabíróságot, megyei főpénztárnokságot viselnek, vagyont szereznek és nemességet nyernek, de a főpénztárnok hűtlensége miatt erkölcsileg és anyagilag tönkre megy. De Sztehlo János rektor és Sztehlo András pilisi esperes személyében a család ismét felemelkedik. Sztehlo András (1752—1818) a Bácskában, Petrováczon nyert lelkészi állást, a hol igazi apostoli munkásságot fejtett ki; később esperes is volt. Apja örökébe lépett fia, János (1787—1868), a ki minden tekintetben méltó fia volt apjának. Fia, Sztehlo József, glozsáni lelkész, 1867—1870-ig szintén bács-szerémi esperes ; második fia pedig, János Eperjesen volt lelkész ós főesperes. 1896 óta nyugalomban él Beszterczebányán. Sztehlo András (1816—99) előbb dobsinai, majd losonczi lelkész és esperes s végre budai lelkész, a könyv szerzőjének édesapja. Nagytudományú ember, a család papi ágának legkiválóbb alakja. Sok egyházi beszédet írt s Montanus álnév alatt nagyobb vallásbölcsészeti munkát is adott ki. Sztehlo Kornél ügyesen, érdekesen és tanulságosan rajzolja ama 240 év eseményeit, melyekben a Sztehlo-