Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1908 (51. évfolyam, 1-52. szám)

1908-09-13 / 37. szám

mégis királyaink eme jogát is szerették volna megszüntetni. Sikerült ugyan nékik időnkint, így a XIII. század folyamán a királyi kinevezés helyett az ú. n. hánonszerü választást hazánkban is érvényre juttatni, de törekvésük végeredményében mégis sikertelen maradt. A honstanezi egyetemes zsinat is kénytelen volt elismerni királyaink régi jogát. Hunyady János kormányzósága alatt máiteljesen helyreáll a régi állapot.1 Királyaink az összes hazai egyházaknak egyetemes föhegyurai is. TV. Béla is kifejezést ad ennek egyik, 1263-ban kelt oklevelében. Ebben Magyarország összes egyházai kegyurának (universarum ecclesiarum regni patrónus) mondja magát és azt vallja, hogy kötelessége „királyi gondoskodását az ország összes egyházaira kiterjeszteni".2

Hazánkban a magán kegyuraságot is a király egyetemes főkegyúri jogából eredőnek tekintik, így — a külföldi jogélettől eltérőleg — a magán kegyuraságok a királyival szemben mintegy alárendeltségi viszonyban vannak. A király a vitás kegyúri kérdésekben dönt, a magán kegyurakra fölügyel, azokat kegyúri joguktól meg is foszthatja, kijelölési jogukat magához vonhatja. A kegyuraságot egyeseknek, úgyszintén városoknak szabadon adományozza, viszont magánosok a kegyúri jogot csak királyi engedéllyel ruházhatják másra. De ha királyaink nem lettek volna is apostoli követek és nem bírtak volna is az azokat megillető kiváló egyházi jogosítványokkal, a főkegyúri jog mégis meg illette volna őket, A Hármaskönyv sem szentszéki követségükből származtatja fokozottabb egyházi hatalmukat, „A pápa ebben az országban az egyházi javadaltnak adományozásánál a megerősítésen hívül semmi hatalmat nem gyakorol", mondja az I. rész XI. czikke, mert királyaink az összes érsekségek, püspökségek, apátságok alapítói s ezáltal megszerezték a kinevezési, választási, adományozási jogot és ezt a jogot több mint ötszáz éven át gyakorolták. S ha királyainkat nem illetné is meg még manapság is a magyar koronával együtt rájuk szálló legfőbb pátronusi jognál fogva az a nagy kiváltság, hogy alkotmányos módon : a minisztérium útján és annak felelőssége mellett;

í

római (és görög) katholikus érsekeket, püspököket, prépostokat, apátokat, kanonokai stb. nevezzenek ki, illetőleg helyezzenek át, új érsekségeket, püspökségeket létesítsenek, vagy a régieket eltöröljék, egyesítsék, szerzetes-rendek behozatala, eltörlése stb. iránt intézkedjenek, az egyházi alapítványokat jóváhagyják, azokra fölügyeljenek, a római (ós görög) katholikus egyház beiszervezetére, vagyonkezelési ügyére vonatkozólag rendelkezzenek: ennek az immár közel egyezredéves történelmi alapnak a híján is volna az államhatalomnak beleszólása az egyházak életébe, azok törvényeinek, rendeleteinek foganatosításába. Ezt már az állam szuverénitása is megköveteli. 1 L. FraJcnói i. m. 173. lap 2 Fraknói i. m. 39—40.11. U. o. 1. példákat annak gyakorlására, 3 L Kmety K. : Közjog (1900) 79. lap. Még ha az államhatalom nem részesiti is az egyházakat úgy erkölcsi, mint anyagi támogatásban, az állani szuverén természete akkor is kizárja, hogy bármely egyház mint külön állam éljen az államban. Az állam fogalma kizárja azt, hogy ugyanazon a területen az államalhotó nemzet akaratával ellentétes akarat érvényesüljön ! Az államhatalom gyakorlóinak bírnia kell tehát a területükön élő egyházak minden irányú, különösen pedig az állami törvényekkel is szabályozott tevékenységére kiterjedő, ámde azok törvényekben biztosított önállóságát, autonómiáját nem sértő föfeliigyeteti joggal (ius supremae inspectionis). Ez a jog ismét föltételezi, hogy az államnak rendelkeznie kell olyan eszközökkel is, amelyekkel az állami és egyházi törvények közt elkerülhetetlenül szükséges összhangot biztosítsa s megakadályozhassa, hogy a területén élő felekezetek törvényhozó, avagy törvényadó tertiiletei. fejei az állami törvényekkel ellenkező törvényeket, bullákat, brévéket stb. alkossanak, illetve kényszerítsenek híveikre. Erre szolgál a nemzeti egyházak törvényeivel szemben a király szentesűési joga, a nemzetközi jellegű és törvényeiket, rendeleteiket stb. külföldről — pl. a római kúriától — kapó egyházakra nézve pedig a ius plaeeti.1 íme a történeti alaptól eltekintve az ius plaeeti, mint az államhatalom szuverénitásától elválaszthatatlan főfeliigyeleti jognak gyakorlási módja, mondjuk eszköze.2 A placetum regium sziikségképeniségére jutunk akkor is, ha a királyt, mint az állami végrehajtó hatalom legfőbb szervét tekintjük. A király koronáztatása alkalmával megesküszik arra, hogy a törvényeket mind ő maga megtartja, mind pedig „mások által is megtartatja". A magyar törvényhozás maga alkotott házassági és a felekezetek közti viszonosságot szabályozó törvényeket. Ezeket a király szentesítette, vagyis az országgyűlés akaratához saját királyi hatalmával is hozzájárult. Igy 1 A vallás szabad gyakorlatáról szóló 1895:43. t.-cz. az ezentúl törvényesen elismerendő felekezetekre nézve már eleve gátat vet bármiféle külföldi hatóságoktól, egyénektől eredhető beavatkozásnak. „A jövőben törvén) eseu elismerendő vallásfelekezetekről szóló II. fejezet 17. §-a kimondja ugyanis: „A magyar állam kötelékén kívül álló hatóság, vagy egyén a vallásfelekezetnek egyházi feje vagy védura nem lehet és a vallásfelekezet semminémü egyházi függésben külföldi hatóságtól, vallásfelekezeti társulattól vagy egyéntől nem állhat". 2 Kmety Károly, a budapesti egyetem kiváló közjogásza is, a bevett hitfelekezetek különböző államjogi helyzetéről beszélve, a ius placetít úgy tünteti föl, mint az „államhatalom ezen minőségéből tehát minden más körülménynek, történelmi fejlődésnek stb. tekintetbe vétele nélkül is) szükségkép eredő főfelügyeleti jognak egyik gyakorlási alakját" (78. 1.). Deák Ferenc is ebből a forrásból származtatja a tetszvény jogot. „Én ezt nem specziális jognak tartom — mondja 1873 jún. 28-án, a képviselőházban tartott beszédében :

—, hanem olyan jognak, mely nem egyedül egy státust, kivételesen Magyarországot, hanem minden státust a világon megillet, hogy a maga fönnállásának biztosítására löllópjen oly tanok vagy cselekvések ellen, melyek a status fönnállását veszélyeztetik. Ez a status fogalmából eredő jog, a mely minden statust egyaránt megillet." L. Kónyi M. : Deák Ferencz beszédei II. kiad. (1903) VI. köt. 409. 1.