Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1908 (51. évfolyam, 1-52. szám)

1908-01-26 / 4. szám

TÁRCZA. Kálvin betegsége, végrendelete ós - halála. Irta : Béza Tódor ; fordította : Sebestyén Jenő. (Folytatás.) Április 28-án, midőn, mint a genfi főhatóság papjai, kérésére mindannyian összejöttünk, így szólt: „Ti pedig, Testvéreim, az ón halálom után erősen kitartsatok ebben a munkában és el ne csüggedjetek; mert az Úr ezt a köztársaságot és ezt a gyülekezetet az ellenségek fenyegetései ellenére is' meg fogja tartani. Legyen távol tőletek minden meghasonlás, és kölcsönös szeretettel vegyétek körül egymást. Újra meg újra gondolkozzatok azon, hogy mivel tartoztok ennek az ecclesiának, a melybe az Ur titeket helyezett, nehogy benneteket valaki ettől eltántorítson. Ha pedig, a mi könnyen megtörténik, ráunván némelyek arra, mintegy kerülő uton szöknek is meg: meg fogják tudni, hogy az Urat nem lehet megcsalni. Midőn először jöttem ebbe a városba, hirdettetett ugyan az evangéliom, de az állapotok a legzavarosabbak voltak, mintha semmi másból nem állana a keresztyénség, mint a szobrok ledöntéséből; s nem voltak kevesen a bűnösök sem, a kiktől sok méltatlanságot szenvedtem. De az Ur, ama mi Istenünk, engem, engem mondom, a ki természeténél fogva legkevésbbé voltam bátor (úgy mondom, a hogy igaz) oly bátorrá tett hogy az ő törekvéseiknek nem engedtem. Strassburgból később visszatértem ide, akaratom ellenére engedvén a hívásnak, mert úgy láttam, hogy annak nem lesz eredménye. Nem tudtam ugyanis, hogy mit határozott az Úr és a helyzetet igen sok és igen nagy nehézségek súlyosbították. De neki kezdvén a munkának, éreztem, hogy az Úr az én fáradozásomat valóban helyesli. Tartsatok ki tehát ti is e mellett a hivás mellett; az elkezdett rendet megtartsátok; egyszersmind azon legyetek, hogy a nép a tanítás iránt való készségben megtartassék, mert nem keyesen vannak a gonoszok és hajthatatlanok is. A dolgok, a mint látjátok, nincsenek épen rosszul elrendezve; annál inkább bűnösök lesztek az Úr szine előtt, ha azok a ti tunyaságtok folytán semmisülnek meg. Tudtotokra hozom tehát Testvéreim, hogy én, a ki veletek igaz, őszinte szeretetben egybekapcsolva éltem, most elválok tőletek. A miért is, ha engem ebben a betegségben szeszélyesebbnek tapasztaltatok: bocsánatot kérek tőletek és hálámat fejezem ki előttetek, kiváló férfiak! hogy betegségem alatt terheimet magatokra vállaltátok". Ezeket mondván, jobbját nyújtotta mindenikünknek. Mi szomorú lélekkel és könnyes szemmel váltunk el tőle. Május 2-án, midőn Farel leveléből megtudta (Viret ugyanis távol volt), hogy az, a betegeskedő és már a 80-as években járó öreg ember elhatározta, hogy meglátogatja, így irt neki latinul: „Élj boldogul legjobb és legderekabb barátom, és mivel Isten azt akarja, hogy te még tovább élj a világon: élj, emlékezve a mi barátságunkra, a melynek gyümölcse a szerint marad meg számunkra a mennyben, a mint hasznos volt az Úr gyülekezetére nézve. Nem akarom, hogy fáraszd magad az én kedvemért. Nehezen lélegzem és folyton tartok tőle, hogy lélegzetem egyszer csak megszűnik. De nekem elég az, hogy a Krisztusban élek és halok meg, a ki övéinek nyeresége az életben és a halálban. Még egyszer' élj boldogul a testvérekkel! Genfben, 1564. május 2-án. Mégis eljött Genfbe a jó öreg és miután egymással elbeszélgettek, a következő napon visszatért Neuchatelbe. A hátra levő napokat haláláig majdnem folytonos imádkozással töltötte. Az asztma miatt ugyan hangja csak suttogott, de szemeit, a melyek a végsőig tisztán csillogtak, az égre irányozta és oly nyugodt volt az arcza, hogy azon a könyörgőnek lelkesültsége egészen meglátszott. A fájdalmak közt gyakran ismételgette Dávid eme szavait: „Meg nem nyitám számat uram, mivel Te cselekedted azt" (XXXIX. zsolt. 10. v.); némelykor Ézsaiásét: „Nyögök, valamint a galamb" (Ézs. XXXVIII. 14.) Hallottam azt is, midőn mondogatta : „Szétmorzsolsz engem Uram, de megnyugszom, mert a te kezedtől van ez". Ajtóinak éjjel ós nappal nyitva kellett volna államok, ha mindazokat bebocsátották volna, a kik udvariasságból hozzá akartak járulni. Látogatóit, midőn érezte, hogy lélegzete akadozása miatt megszólítani nem tudja őket, arra kérte, hogy inkább imádkozzanak magokért, mintsem hogy az ő meglátogatásával fárasszák magukat. Gyakran nyilvánította előttem is, a kinek látása különben — a mint tapasztaltam — soha sem volt rá nézve kellemetlen, hogy dolgaimban a legkevésbbé sem óhajt késleltetni. Ennyire takarékos volt az idővel, a melyet az ecclesia javára szeretett volna fordítani; és abban a rendesnél is lelkiismeretesebb volt, hogy barátait a legkevésbbé is megterhelje. így élt tehát, barátait és önmagát vigasztalva, május 19-ig, a mely napon magunk, lelkészek közt, vizsgálatot szoktunk tartani és a barátság megpecsételése végett együtt szoktunk enni, mivel két nap múlva a pünköst ós az úrvacsorája következett. Azon a napon tehát, midőn megengedte, hogy a közös ebéd nála készíttessék, összeszedvén erejét, az ebédlőbe vitette magát ós így szólt: „Utoljára jövök hozzátok Testvéreim! Soh'sem fogok többé asztalhoz ülni!" A legszomorúbb hangulattal vette kezdetét az ebéd. Imádságot mégis mondott és egy keveset evett, ebédelés közben a mennyire lehetett, vidáman beszélgetve. Mielőtt azonban teljesen befejeződött volna az ebéd, a szomszédos hálószobájába vitette magát s egészen mosolygó arcczal így szólt a társasághoz : „Ez a közben levő fal nem fog akadályozni, hogy testben ugyan távol, de lélekben mégis a ti körötökben legyek." S bekövetkezett a mit megjósolt; mert attól a naptól kezdve mindig hanyatt feküdt s vézna teste (igen kevéssé megváltozott