Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1908 (51. évfolyam, 1-52. szám)

1908-08-02 / 31. szám

TÁRCZA. „Via dolorosa". (K. I.) Egy érdekes könyv egyik fejezetének a czíme ez. Érdekes már a könyv külső alakja is. Érdekes a könyv története is, de még érdekesebb az írójáé. Ezt az utolsót mondja el ez a fejezet. A könyv táblája, czímlapja le van tépve. Se czíme, se szerzőjének, se a kiadónak a neve nincs rajta. De nemcsak ennek az egynek, hanem annak az ezerötszáz példánynak mindnek, a melyek megjelenésük után csak másfél év múlva kerültek nyilvánosságra — egy, az ismeretlenség homályában maradni kivánó úr révén. Egyik napilap hívta föl rá a figyelmet. Azt is megírta, hogy a könyv Ováry Károly dr. műve, ki a inult óv elején lépett ki a premontrei rendből. Pályáján szokatlanul gyorsan emelkedett. Alig szentelték pappá, alighogy elhagyta — a theologiai doktoriczímmel fölékesítve — az innsbrucki jezsuiták theol. fakultását, máris theol. tanár lett Jászon. Rövid időn beliil megszerezte Rómában a bölcsészdoktorátust is. Egy-két év múlva a rendnek Budapesten megnyílt tlieologiájára került ugyancsak tanári minőségben. De csak a neve, a czíme maradt ugyanaz ; nagy belső harczokon, forradalmokon átment lelke már nem I Ez a harcz mind nagyobb erővel ostromolta papi fogadalmát lelkiismeretesen vevő lelkét s csak a rendből és a rkath. egyházból való kilépésével ért véget. Ezt az ádáz harczot írja le könyvében néhol talán kissé erősen megnyomott tollal. Nem csodálkozhatunk rajta ! Legszebb reménységeinek romhalmazát, éjjelt-nappalt tanulásban töltött legszebb ifjú éveinek kárbavesztót látva, ki tudná lelke háborgó érzéseit lecsillapítani, túlzásokba esésektől megmenteni? Nyomban a vihar elülte után írta e könyvet. Lelke még forrongó, háborgó érzésekkel volt tele. A nagy viharban szinte Isten képe is elmosódott lelkében. Azután a mennyei jóságos kéz, az engesztelődés szivárványának az ívét az ő szívében is fölvonta. Nyomában békesség, nyugalom költözött az oly sokat zaklatott szívbe. Mint megtudtuk, néhány hónap múlva, éppen most niult egy éve, a budai ref. lelkészi hivatal egyházunk tagjai sorába iktatta. Azután kiment Amerikába misszionáriusnak! Mostani taitózkodási helyét azonban nem sikerült megtudnunk. Könyvének ez a fejezete a „fájdalmas úta

-ról: hét évre terjedő theol. tanárságának szenvedésekkel teli, de megtisztító kálváriajárásáról szól Jezsuita nevelőinek művészete elaltatja a — részben protestáns ősei nyomán — lelkében bár csak lappangva, de még mindig égő szabadabb gondolkozás tüzét. De ez a tűz csak bujkál, mint a földalatti patakok vize. Utoljára mégis előtör. Olyan, mint a nagy próféta „csontjaiba rekesztett égő tűz", mely nem hagyja őt nyugodni. Jeriink s nézzük saját vallomásaiból, — melyeket kissé megrövidítve közlünk —- miként lohad s hamvad el majdnem egészen ez a szent tűz; azután gyönyörködjünk benne, miként ébred lassan-lassan új életre. * Köteteket kellene írnom, ha részletesen óhajtanám előadni azokat az okokat, melyek miatt az egyházzal szakítanom kellett. Nem akarok nagy feneket keríteni a dolognak. Csak annak a megrajzolására szorítkozom, hogy minő úton-módon jutottam az egyháztól való megválás gondolatára. Szabadgondolkodó fölfogásom az átöröklés törvényei szerint bennem már születésem óta embrió módjára megvolt. Feltűnő lépésem megértéséhez a kulcsot az a körülmény adja meg, hogy szabadgondolkodó és protestáns környezetben éltem át legfogékonyabb gyermekéveimet. Róm. katholikusnak keresztelt atyám (volt cs. és kir. katonatiszt, majd közigazgatási tisztviselő) Lessing és Goethe világ- meg életfölfogásában osztozott. Anyám részéről való nagyatyám (volt protestáns lelkész) pedig theologiai tanulmányait Jenában, Halléban és Berlinben végezte. Anyám szabadszellemű protestáns nő és a dogmanélküli evangélium híve volt. Pokollal és ördöggel otthon sohase rémítgettek. A szabadgondolatot a szónak legszorosabb értelmében az anyatejjel szívtam magamba. Summum jus summa injuria ! Szüleimnek a törvények rideg rendelkezése miatt engem r. katholikusnak kellett megkereszteltetniük. Általában nem a kritika viszi az embert a r. katholikus valláshoz, hanem a vallásos szükséglete, mely véletlenül épp a r. katholiczizmust találja kéznél. No meg aztán a jeges törvények elzálogosítják a csecsemőket a különböző egyházaknak. E miatt kellett annyit szenvednem. Igaza van Goethe Mephistophlesének : Es erben sich Gesetze und Reclite, wie eine ewige Krankheit fórt. A nyilvános iskolákban ismét csak a rideg és hideg paragrafusok következtében a papok kezébe kerültem. Ezek a természeténél fogva mély vallásos érzelmemet a pokol és ördög rémképeivel megfertőzték. A míg a családi környezetben éltem, mindaddig ezek a képzetek nem verhettek bennem mély gyökeret. Húsommá és véremmé — hála az átöröklés törvényének — úgy sem váltak soha. A mint azonban a családi környezet közvetlen és állandó befolyása alól kikerültem, mély vallásos érzelmem a pap szabad zsákmánya lett. Szüleim főképen a rendes és katonaszerűen fegyelmezett élethez való szoktatás végett Temesvárra, az Emerikánumba, egy papi vezetés alatt álló gimnáziumi konviktusba adtak. Itt a légkörnek minden atomja a r. katholiczizmus nagyszerűségéről és a papi állás méltóságáról regélt, A vallásos gyakorlatokon pompás színekben festették le az Úr felkentjének magasztos hivatalát. A papot úgy állították szemünk elé, mint közvetítőt Isten és ember között. Méltósága messze túlszárnyalja a fejedelmek és angyalok fenségét. Szóval az Emerikánumban a növendékeket czélzatosan a jövendő papi pályára nevelték. A gyermeknek ez a nevelési módja a természet rendje ellen van. Mert tapasztalatlan és tudatlan ifjakat egy konkrét pályára rávezetnek. Nem valamely mechanikai ügyesség elsajátítása körül forog e nevelés munkája. Az ifjút a szellemi életnek meghatározott irányába terelik, Valóban a papság zárt kasztot képez. Utódjait már zsenge korukban a többi gyermekek köréből kiragadja. Elmélkedésekben, lelki