Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1908 (51. évfolyam, 1-52. szám)

1908-06-28 / 26. szám

Az első állítást a Lelkészegyesület megalakulása és léte is megdönti. Az már csak exclusivabb jellegű, mint az Országos Protestáns Szövetség lett volna! Ellenezte nemcsak a világiak nagyrésze, de lelkésztársaink jórésze is. A kibontott zászlót mégse göngyölgettük be! A magyar kálvinista Sión sokat váró, sokat tűrő őrállóinak lelkéből előtörő lelkesedés magasra emelte. Hamarosan másfélezer kálvinista lelkész sorakozott alája! S ugyan kik ellenezték a Protestáns Szövetséget? De azt se írhatjuk alá, hogy ha föladjuk a felekezeti kizárólagosságot, akkor valami lényegeset, fontosat alkothatunk! Csak egy közéletbeli tényre utalunk. Fájdalmasan érezzük mindannyian az igazságát ! Az a párt, a melynek éppen a mi kálvinista népünk volt évtizedeken át a legerősebb támasza és fönntartója, a törekvéseivel csak egy irányban egyező, egyébként ellenkező érdekekért küzdő többi pártokkal való szövetkezés után nyert-e erőben, tekintélyben, súlyban ?! S maga a párt mikor volt erősebb: akkor-e, mikor még a régi harczosok kicsiny, de tömött sorokban állottak, avagy most, mikor a különféle egyesülések után négy-ötször annyian vannak? Vájjon a régi szellem maradt-e meg, avagy az újonnan jöttéké lett uralkodóvá? Míg kicsiny volt a párt, lett volna szava holmi pápai bullákhoz, el tudott volna söpörni egyeseket, vissza tudta volna szorítani a „diadalmaskodó" új szellemet s nem eshetett volna meg a kálvinista papságon az a szégyen, hogy ott ülő lelkésztársaink helyett egy szocziálista képviselő szólal föl Lelkészegyesületünk alapszabályainak megerősítése érdekében! Ezek szomorú, de egyszersmind intő igazságok is! Elő czáfolatai annak a vígasztalgatásnak is, hogy az Evangéliumi Szövetségben a protestánsok túlsúlya biztosítva lesz! Az a mi hibánk, mondhatjuk magyar betegségünk, hogy mindig valami nagyot akarunk s azt még el se érjük, már is valami még nagyobbat akarunk! A Kálvin Szövetség kicsiny volt sokaknak. Jó, csináljunk Országos Protestáns Szövetséget. De az is kicsi, alakítsunk Evangéliumi Szövetséget. Ebben benne lesz mindenki! A legfölsőbbektől a legalsóbbakig! (A protestáns demokratizmusnak nem nagy dicsőségére, sajnos, ilyen érvek is hallatszanak!) S így vész el az a kis erőnk is, a mi van már! így lesz hamar ellobbanó szalmalánggá az a lelkünkben égő tűz, mely szűkebb térre szorítva világosságot, melegséget árasztó állandó fényforrássá válnék! Mintha nékünk szólna a Példabeszédek bölcs írójának szava: „Kívánsz nagyokat? Ne kívánj!" Dr. Kováts J. István, ISKOLAÜGY. A Baár-Madas ref. felsőbb leányiskola. Már a születésétől kezdve élénk figyelemmel kisérem ez intézet működését. Hisz a mi kerületünknek ez az egyetlen, rég óhajtva várt ilynemű leánynevelő-intézete. Se Kőrösről, se máshonnét nem kell majd ezután a kassai, nagyváradi, keszthelyi apáczák vezetésére bízni a jövendő református anyák nevelését. Most már nekünk is van Budapesten ily intézetünk, mely legalább is kiállja a versenyt nemcsak az említett vidéki zárdákkal, de bátran oda merem állítani a Sacre Coeur és az Angol kisasszonyok hasonló nemű intézete mellé. Régi óhaj teljesült, régi szükség nyert kielégíttetést ez intézet életrekeltével. Mint református ember is, de az intézetben levő leányom miatt is különös érdeklődéssel kisértem ez intézet első évi működését. S a mit ón láttam, ha mások is látták volna: akkor nem találkoznék többé református édesanya, a ki leányát apáczazárdákba vinné; s a hajdan vastagnyakú kálvinista apák utódai el nem tűrnék, hogy leányaik rózsafüzérrel kezökben pápista oltár körül gyülekezve, bízzák rá magukat Szűz Mária oltalmára és Szent Antal mindenben készséges segedelmére. A róm. katholikus zárdáknak egyedüli tendencziája — a róm. kath. egyháznak nevelni fanatikus híveket. A Baár-Madas-intézet is abban keresi feladatának betöltését, ha növendékeiből jó református leányokat nevel. Valami különbséget azonban mégis észrevettem ez intézet és a zárdák között a vallásos nevelés tekintetében. A különbség az, hogy itt nem a fanatizmust ápolják, itt soha nem beszélnek a más vallásúakról mint eretnekekről, itt a felekezeti gyűlölség érzését nem ápolják az ártatlan gyermeki lelkekben, itt a czél mélyérzésű, vallásos lelkű leányokat nevelni. Minden vasárnap templomba mennek egy tanárnő vezetése mellett. De ez nem elég. Minden reggel, midőn öltözésükkel elkészülnek, összejönnek az intézet dísztermében „áhítatra". Éneklés után maga az igazgató néni egy részecskét olvas fel a bitdiából s azután imádkozik. így Isten nevében kezdenek aztán a munkához, Isten nevét áldva ülnek délben az ebédhez és este a vacsorához. Az asztalnál mindig egyik növendék — a hetes — imádkozik. S ha leszállt a nap, mielőtt álomra hajtanák a fejeiket, mindenik növendéknek előbb fel kell emelni szívét jó Istenéhez s imádságban köszönni meg jóságát annak, a kitől száll alá minden jó adomány. S ennek a vallásos nevelésnek meg is van az áldásos eredménye abban a szeretetteljes gyöngéd viszonyban, a mely van a nénik és a növendékek, valamint a gyermekeknek egymás közötti érintkezésében. A naponkint vendégül hívott Jézus mindig ott van körülöttük a szeretet meleg érzésével fűzve össze őket, a szeretet napsugarával aranyozva meg életüket. Úgy, hogy az a gyermek ott az intézetben úgy érzi magát, mintha otthon