Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1908 (51. évfolyam, 1-52. szám)

1908-01-12 / 2. szám

másként nem tehetek, mint hogy vallom ezt a keresztnek haláláig". Tiszta keresztyén felfogás szerint csakugyan követelnünk kell a lelkipásztortól az „autopsiát", hogy „a jó prédikáczió egy darab élet", „egy megteljesedett keresztyén személyiségnek szükségszerű vallásos életnyilatkozata" legyen; de ez az élet nem pusztán bennem találja meg igazoltatását és igazságát, hanem a Jézus Krisztus felséges életének ihlető hatása alatt támad, a mely a keresztyénség alapokmányából, a bibliából, az abban levő istenigéből, evangélioinból sugárzik ki s azután válik bennem egyénivé és így annak igazsága előbb nyugszik a Jézus Krisztus megváltó személyében. Ravasz álláspontja tehát a subjektivizmus túlzása. Az igehirdetés súlypontját igy a személyes élettapasztalatról szóló bizonyságtételbe helyezve, „a legtekintélyesebb homiletikai iskola" bibliai iránya ellen támad, s nemcsak, hogy az istenige és a szentírás közt, nagyon helyesen, különbséget tesz, hanem subjektivizmusának túlzásával a biblia gondolkodásmódját ránk nézve idegennek, kihalt kultúrájúnak bélyegezve, az örökkévaló életnek prédikálását hangsúlyozza, „a melynek elsősorban bennem kell lennie, hogy feltalálhassam a — bibliában". Hát ez bizony túlzás és tévedés. Később álláspontját „históriai individualizmusnak" nevezi és kiemeli, hogy az egész írásnak középpontja és mérője a Jézus személye, és vallja, hogy a szentírás az egyetlen dokumentum a keresztyénség históriai reálítása mellett, másfelől pedig a keresztyén kegyes élmények klasszikus kifejezője. A legszigorúbb bibliai irodalomtörténeti kritika mellett ez a maximuma annak, mit a modern liberális theológia a reformáczió formális elvéből, a szentírás hit- és erkölcsszabályozó tekintélyéből elfogad. Szerintünk az igazságos bibliai kritika mellett is többet kell elismernünk, mint a hogy többre is van szükségünk, mert a biblia nemcsak históriai alapokmány és nem csupán klasszikus keresztyén élménytár. A keresztyénség alapítójáról vallja Ravasz, adventi beszédében (99. 1.), hogy „Ő élte át először, tette történetivé, emberivé" azt, a mit új léleknek nevez: az istenfiúságot. „Jézus az új lélek, a ki megújítja a világot." Tanári székfoglalójában is vallja a Jézus személyének világunkban és életünkben való középponti helyét (Emléklapok stb. 22. 1.). Tudjuk, hogy a modern theologia „történeti Jézusát" érti alatta, de erről is, és az egész Jézus 'Krisztusról is, a józanul kritizált bibliában található Istenige rajzol lelkembe képet, mert abban van megörökítve Jézusnak az a képe, melyet az Ő élő személye vésett tanítványainak és követőinek lelkébe, kik élményeiknek klasszikus leírását hagyták reánk az újszövetségi szentírásban. Az örök életet tehát a szentírás, recte : Isten igéje közvetíti, hogy az így támadt alapot az örök Istenség atyai kegyelme a lélek közvetlen erejével teljességre vihesse. Vallja a legnagyobb keresztyén egyéniségek egyike, Pál apostol s valljuk mi is, hogy a hit hallásból van, a hallás pedig az Isten igéje által. (Róm. 10. 17.) Tehát az Isten igéje közvetítésével a Jézus Krisztus örök megváltó személyisége által támasztott személyes keresztyén életet kell hirdetnünk. Szerintünk nem a túlzó históriai individualizmus, sem a keresztyén egyéniség, sem a biblia pápasága, hanem a Jézus Krisztus személyében megjelent s az evangéliomban, az új szövetségi szentírásban írásba is foglalt istenigének isteni tekintélye — az igehirdetés normája és „írásszerűségének" forrása. A prédikátor egyénisége és az írás felfogása mellett a harmadik tényezője az igehirdetésnek Schleiermacher és Ravasz szerint, szerintünk is, a gyülekezet lelki minősége. A gyülekezet egyénenként való ismeretének magas ideálját kiemeli és mint minimumot, a gyülekezet gondolkodásmódjának, lelkivilágának ismeretét követeli a prédikáló lelkipásztortól. A modern eszme áramlatok, társadalmi irányzatok küzdelmében kifejlődő új kultúrának és világnézetnek ismerete s annak megfelelően irányuló igehirdetés szükséges. Nagyon modern íze van annak a kijelentésének, hogy az „új világnézet reálisabb lesz a régieknél, természetfölötti helyett természettudományos alapon fog nyugodni s értéklése akczentusát nem a túlvilágra, hanem a való élet örök javaira helyezendi," — és csak cum grano salis fogadjuk el, bár a modern természettudományos világnézet igaz elemeinek és a tiszta keresztyén világnézetnek igaz harmóniájában keressük a diadalmas világnézetet. Ertékezésének summáját Niebergall ama tételében foglalja össze: „Röviden, erővel teljesen, szemléltető tisztasággal nyújts személyes élettapasztalást, történeti alakokban, saját bizonyságtételedként, gyülekezetednek egyéni jelleméhez mérten mindenkinek békességére és megújulására". „Az örök evangéliom legyen a tartalom, a modern világfelfogás a forma s a kettőt kösse össze a te lelked élettel és igazsággal" — ez a Ravasz homiletikai hitvallása. Erős subjektivizmusa és históriai individualizmusa nem a mi álláspontunk és szerintünk nem is a helyes álláspont, A konfesszionális doginatizmus és a modern pietizmus ellen való támadása igazában nem a magyar református egyházi viszonyokhoz illő; itt sem oly betűrágó dogmatizmus, sem oly methodisztikus pietizmus nem uralkodik. Szerintünk az örök evangéliom a Jézus Krisztusban lett életté, s mi ez élő evangéliomról szóló, józanul kritizált evangéliomot tartjuk igehirdetésünk tartalmának ; — formának pedig a legszigorúbb kritika által megtisztított modern világnézetet, a melyeknek igaz életté, megváltásra és üdvösségre vezérlő hatalommá kell válniok a lelkipásztor prédikátori egyéniségében. Ilyen értelemben vett megújhodásra és erősödésre igazán nagy szüksége van a magyar ref. igehirdetésnek, de nem a túlmodern theologia értelmében. Lássuk most már, hogy e homiletikai programmnak mennyiben felel meg s minő értékkel bír e „megújhodott igehirdetést" igérő beszédgyűjtemény. Veress Jenő, (Folyt, köv.)