Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1908 (51. évfolyam, 1-52. szám)

1908-01-12 / 2. szám

gondosság és szertartásosság nélkül. Reájuk bízom bútoraimnak eladását is, liogy a befizetett pénzből fentírt akaratomat hajtsák végre, a mint ezt előadtam és diktáltam az 1564-ik év április 25-ik napján Kálvin János. Miután én, fentnevezett jegyző, a fentebbi végrendeletet leírtam, Kálvin azt szokott aláírásával és kezeírásával rögtön megerősítette. A következő napon, mely ugyanazon év április hónapjának 26-ik napja volt, ugyanezen kiváló férfiú, Kálvin, engem magához hivatott és velem együtt Béza Tódort, Calvet Raymundot, Cop Mihályt, Enoch Lajost, Coliadon Miklóst és Bordes Jakabot, az Úr igéjének szolgáit és hirdetőit ebben a genfi ecclesiában; úgyszintén Seringer Henrik kiváló férfiút, a tudományok professorát, genfi polgárokat, és mindnyájuknak jelenlétében kinyilváníttatott és bizonyíttatott, hogy ő végrendeletét nekem abban a formában diktálta, a melyben meg van írva. Egyszersmind megparancsolta, hogy azt az erre a czélra összehívott hallgatóknak is olvassam fel, a mit hogy hallható hangon és hangsúlyozva megtettem: bizonyítom. Ama felolvasás után pedig taniísíttatik és bizonyíttatik, hogy ez az ő utolsó akarata, melyet érvényesnek kíván tekintetni. A melynek megerősítése és bizonysága végett kérte mindnyájuktól, hogy ezen végrendeletnek írjanak alá, a mely a fentírt évben és hónapban általok rögtön teljesíttetett; Genfben, a közönségesen úgynevezett Canonicusok utczájában és ugyanazon végrendelkező házában. A melynek hitelessége és bizonyságául a fentírt végrendeletet írtam, aláírtam és a^ni legfelsőbb Magistratusunk használatos pecsétével lepecsételtem. Clienalat Péter. (Folyt, köv.) KÖNYVISMERTETÉS. Református Prédikátori Tár. Szerkesztette ifj. Péter Károly alsófalvi ref. pap, udvarhelyi esperes. I. kötet. Székelyudvarhely, 1907. Ára 3 kor. 20 fill. Léte nagy drámáját rohanva élő korunk nagy vonzalmat érez és mutat minden téren az iránt, a mi drámai. Nemcsak a művészet világában, hanem az egyházi életben is tapasztaljuk ezt. A keresztyén egyház a megváltás isteni drámáját ábrázolja az egyházi évben, különösen a váltságtények ünnepeiben. A római egyház külsőleg is szimbolizálja azt; az evangéliomi keresztyénség az Ige lelki hatalmával vetíti a felfogó lélekre. A jó prédikáczió jó dráma, egy darab eleven élet. Arra vágyik a szomjúhozó lelkek növekedő serege és azt igyekszik adni a szónokló lelkipásztor és a gyakorlati egyházi író. Részben innen magyarázható protestáns egyházi beszédirodalmunk termékenysége. Másfelől azonban a „közszükség" kielégítésére czélzó ambiczió -— a hatalmas ható ok. A kezünk alatt levő kötet is, mint a néhai Szász Gerő által szerkesztett „Prédikátori Tár" folytatása, az előszó szerint ilyen „közszükség" kielégítése czéljából jött létre. És pedig nem annyira az egyetemes magyar ref. egyház, mint inkább az erdélyrészi ref. magyarság partikuláris „közszükségének" kielégítésére ; mert ott, mint a szerkesztő az előszóban mondja, egy világnézetükkel és theologiai felfogásukkal összhangzó ilyen Prédikátori Tárra szükség van. A mennyire hívei vagyunk a theologiai és igehirdetési prot. szabadságnak, annyira nem vagyunk barátai a theologiai differencziálódás kerületek szerint igazodó partikulárizmusának, mert ezt az egyéni szabadság egyetemességével összeegyeztethetetlennek tartjuk. Mivel pedig azt a theologiai felfogást és világnézetet, a melyet erdélyi testvéreink nagy általánosságban (van pozitivebb irány is) vallanak, mások is vallják, épen azért az előszó czáfolataképen szélesebb kör „közszükség"-ét szolgálja e gyűjtemény. Mi ezt a „közszíikséget" a szerkesztővel együtt az igehirdetés színvonalának eltelésében látjuk s nem a napi szükség kielégítésében, a divatos fonográf-módszerben, mely a prédikátort után mondó géppé teszi. Ezt a czélt természetesen nemcsak a hazai, hanem a külföldi kiváló prédikátorok megszólaltatása által is munkálhatjuk. Ilyen felfogással bocsátkozunk e gyűjtemény bírálatába. A kötet bevezetését az azóta filozófiai doktorrá és kolozsvári gyak. theol. tanárrá lett Ravasz Lászlónak néhány lapnyi homiletikai értekezése képezi „az igehirdetés megújhodásáról", melyben, — mint maga mondja a jegyzetben — a problémákat csak megérinti. Értékes kis értekezés, melynek bár theol. felfogásával és némely túlzásával nem értünk egyet, azt mégis becsesnek tartjuk, nemcsak eszméitető, elfogulatlan vizsgálatra és önbirálatra indító kritikájáért, hanem pozitív elemeiért is. Tartalma a következő. Igehirdetésünk formája és tartalma elavult, hiányzik belőle a személyes élet s a mi azzal együtt jár, az életre való hatás. Pedig az igére, pedig a Jézusra szomjúhozik a XX. század embere, csakhogy nem találja meg mai igehirdetésünkben annak kielégítését. Reformálni kell igehirdetésünket egyenletes fejlődés útján, hogy e szomjúságot ki tudjuk elégíteni-Az igehirdetés, az összes egyházi és vallásos intézmények, az egész keresztyén kultura: a ker. vallásos élet szimbólumai, melyek értéket ez által az eleven élet által nyernek. Tehát személyes élettapasztalatot kell prédikálni. Itt egyfelől a „régi orthodoxiának", a konfesszionális dogmatizmusnak, másfelől pedig „bizonyos kegyeskedő iránynak", az „evangéliomi sansculotteok" homiletikai felfogásának osztogat kemény iitlegeket, és a tan elhivése, a methodisztikus újjászületés helyett azt hangsúlyozza, hogy a prédikátornak keresztyén személyiségnek kell lennie. Ennek erős hangsúlyozásában odáig megy, hogy szerinte „nem azért igaz a mi hitünk, mert a tradiczió bizonyít mellette, mert a szentatyák így tanítják, mert ez van a bibliában, hanem azért, mert így tapasztalom, mert az ellenkezőjét magam megalázása, megcsonkítása nélkül el nem hihetem, mert.