Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1908 (51. évfolyam, 1-52. szám)

1908-04-12 / 15. szám

zott gyülekezeti lelkészeinknek, tehát az ott kint levő s a mi diplománkkal kiment lelkészek többségének hasznos munkájától rniképen lehetett az elismerést annyira megtagadni, hogy jóformán diplomájukat kasszálta a dunamelléki egyházkerület s a kasszáczióra reátitötte a konvent is a pecsétet. Csizmadia Lajos kollegám már régebben kifejtette e lapokban, hogy e lépésre se a dunamelléki kerületnek, se a konventnek joga nem volt. Magamban akkor is helyeseltem az ő fejtegetéseit, most pedig a nyilvánosság előtt csatlakozom az általa kifejtettekhez; ha kell, vitatom álláspontja igazságát. De még, ha joga lett volna, — a minthogy nem volt és nincs is — akkor sem lett volna oka. Hiszen az amerikai magyarság lelki gondozása, az ebből fakadható egyéb jókkal együtt, sokkal előbb való mindenféle szervi kapcsolatnál. Volt-e ok a nem-csatlakozott lelkészeket a magyarországi ref. egyház kebeléből száműzni? Avagy így akarták a csatlakozásba belekényszeríteni őket? Hát azt 'hitték, hogy Amerikában a pap a gyülekezet? Nem inkább azon kellett volna-e lenni, hogy minden kiküldött vagy kibocsátott lelkészünk a legnagyobb buzgósággal, lelkesedéssel mozdítsa elő azokat a czélokat. a melyek felé törekszünk mi is idehaza? És ma aztán látjuk a kellő megfontolás nélkül tett intézkedés káros hatását. A mi papjaink nem mernek kimenni a nem-csatlakozott gyülekezetekbe, mert tűztől és víztől eltiltatnak, diplomájuk csak Amerikában lesz érvényes. Tehát nem is mennek. Azonban a „.presbiteriánusok" és „reformátusok", meg a baptisták is tovább misszionáriuskodnak, s mert tőlünk papokat nem kapnak, tehát „képeznek" ők. Hogy kiket képeztek ki és hogyan képezték ki ? A névsort és metódust nem lenne jó dolog, per longum et latum elősorolni. És mi lesz még ezután, ha az a kevés, itthon végzett erő is leveszi vagy leejti kezeit az eke szarváról? Bizony akkor majd a magyar ref. egyház akkori new-yorki generális vikáriusát méltán meg fogja illetni az „episcopus in partibus infidelium" czím. A második teendő conclusuma nem lehet más, mint a dunamelléki kerület és a konvent diplomatépő rendeletének felfüggesztése. Ne büntessük azokat, a kik nem a mi szánk íze szerint ugyan, de mégis a magyarságnak, a magyarországi ref. egyháznak szolgálatában fogyasztják erőik legjavát. A harmadik teendő az lenne, hogy egyházunk kísérelje meg összeköttetésbe lépni mind a Reformed, mind a Presbiterián Church-el. Mert eddig „összeköttetésbe" nem lépett. Különösen igyekezzék arra, hogy a mindkét egyház által alkalmazott lelkészek a mi lelkészeink legyenek. És meg vagyok győződve róla, hogy azok az amerikánusok, még most is, a sok kellemetlenség után is, a legnagyobb szeretettel fognak velünk kezet, mihelyt meggyőződnek, hogy mi lelkipásztorokat akarunk küldeni a mi véreinkhez, s ha egyebet nem tehetünk is érettük, de lelki gondozásukra alkalmas személyekről gondoskodunk. Megírtam 1904-ben, hogy minden csatlakozás daczára is a nevezett egyházak missziója tovább fog folyni és ők fogják az új gyülekezeteket papokkal ellátni — sine nobis így is lett. Pedig elérhettük volna s erősen hiszem, hogy még mindig elérhetjük, ha új útra térünk, hogy mindkét egyház közös erővel egy közös bizottságot szervez a magyar misszió számára s a misszió élére egy általunk ajánlott s kijelölt esperest (ha már annyira ragaszkodunk e hivatalhoz) vagy mint ők mondják, missziói szuperintendenst állít, a ki mindkét egyházban levő véreink gyülekezeteire felügyel s az összeköttetést az amerikai két egyház s a mi egyházunk között fentartja. Egészen más távlat az, mely* 1904 óta valóra válhatott volna, mint az, melyet az amerikai ref. egyházmegye jövője és még inkább a többi, ezen az egyházmegyén kívülálló hitsorsos véreink jövője elénk tár. Ma összes lelkészeink, mindegyik az ő egyházában először külön, azután a közös értekezletben (colloque) együtt, egy egészet alkotnának s meg volna vetve az alapja egy Hungárián Extraordinary Synode-nak. Hogy egy ilyen szervezet az érdekelt három egyház bizalmi emberével, vagy embereivel élén azt a czélt is jobban mozdította volna elő, a mi a mi magyar szívünkhöz van hozzáforrva: az bizonyos. Akkor nem panaszkodnék a clevelandi kollegám, hogy nekik a konvent magyar tanítót nem ad, ellenben ugyancsak ad oda, a hol 100—-200 ref. magyar is alig él, de hát a gyülekezet „becsatlakozott". A három teendőn túl levő egyéb teendőkről nem szólok. Ha ezeket megteszi a konvent: akkor újból visszatérünk arra a helyes és pedig egyedül helyes útra, melyet az amerikai viszonyok némi csekély ismerete alapján 1904-ben is jó lélekkel és igaz ügyszeretettel ajánlottam a konvent s a vezetők figyelmébe. Bármennyire el van is mérgesítve a helyzet: még mindig szanálható. És én újból csak azt mondom, hogy a kölcsönös megértés, a helyzet és viszonyok erejének elismerése s ezek alapján egy újabb akczió kétségtelenül több siker reményével kecsegtetnek, mint a 25,000 dolláros hálaalapítvány, a melyet ha komolyan felajánlana egyházunk, a legcsúfosabb visszautasításban lenne részünk. (Csel. 8, 13. s köv.j. Rosszul ismeri az az amerikai presbiteriánusokat és reformátusokat, a ki ilyen utat javasolt