Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1908 (51. évfolyam, 1-52. szám)

1908-04-12 / 15. szám

megadatnak tinéktek, — vájjon a hiábavaló reménykedéseikben rnegcsalatkozottak, s azok, a kik a mai világ zavaros áradatait csak arra használják fel, hogy azokban gazdagon halásszanak, nem vállára adnák-e a keresztet, s nem feszítenék-e meg újra a Golgotán?! Bizony megtennék azt vele újra, legfeljebb azzal a különbséggel, hogy a halál keserű poharát nem hatodnapra, hanem már az első napon kezébe adnák, s az ítélet kimondásánál sem keresnék a törvényes formákat, hanem a statáriális végrehajtást alkalmaznák! De ha az emberek milliói ekként fogadnák is újra a názáreti Jézust, mi, a kik ismerjük Istennek örök tanácsát, s tudjuk, hogy ő miért jött el mihozzánk az égnek dicsőségéből: ne kérjünk s ne várjunk tőle mást, mint bűneinkből való megváltatást, az ő halála érdemeinek a mi bűnös lelkünkre kiterjesztését, életünknek Lelke által való újjászületését, s azt a segítő kegyelmet, a mely átvezethet e, véges világból abba az,;

örökkévaló, boldog világba, a melyben 0 él s uralkodik az Atyával és a Szentlélekkel egyetemben! Fogadjuk azért úgy, mint bűnös lelkünk isteni megváltóját. Járjuk meg vele egyiitt a Golgota nehéz útját, s ott a Golgotán öleljük át keresztjét, töredelmes bűnbánattal, soha nem ingadozó hittel, hogy bűneinknek nehéz terhe leoldassék vállainkról s eltemettessék Isten irgalma által az ő, harmadnapon megnyilatkozott sírjába ! H. I. Az amerikai református magyarokról, — Ajánlva az egyetemes konvent figyelmébe. — Négy éve mult, hogy utoljára írtam e tárgyról. Nem azért hallgattam azóta, mintha mondanivalóm nem lett volna, hanem azért, mivel vártam az események fejlődését Vártam, hogy igazat adnak-e nekem, minthogy t. i. én akkor nemcsak czélravezetőnek nem, hanem egyenesen veszedelmesnek véltem a konvent, illetőleg elnöksége által tervbe, majd foganatba is vett eljárást. Nos hát, az események nekem adtak igazat és nem a vezetőknek, a kik annak idejében nem látták meg, vagy nem akarták meglátni, hogy a new-yorki konzulátustól kapott bizalmas tájékoztatások és Kuthy Zoltánnak kevésbbé bizalmas hírlapi czikkei s informácziói közös forrásból erednek s azért hangzanak oly csodálatos módon egybe. Ma azt mondhatjuk a nagy erőfeszítésre: oleum et operám perdidi. Sokkal rosszabbul áll ügyünk, mint gróf Degenfeld expedicziója előtt. Ezt sem tagadni, sem szépíteni nem lehet. Nemcsak hogy úrrá nem lettünk a lefoglalni szánt terrénumon, hanem egyenesen olyan ellenséges érzületet sikerült magunk ellen kiváltani, a mely homokra épített váracskáinkat is, mint vihar a pelyhet, könnyen a levegőbe szórhatja. Várakozással néztem dr. Antal Géza „Tanulf Hiányok" czímen beígért s be is váltott füzete elé. Azt hittem, hogy a balsikerek okaiból egyet-mást megtudhatunk belőle. De mert ő igen diszkrét, azért csak a sorok között olvasva láthatjuk meg a nagy igazságot, hogy az amerikai „misszióhoz" itthon gyártott programmal s az ottani viszonyok felületes, vagy semmi ismeretével fogtunk hozzá. Sapienti sat. Félredobva azért most már minden további rekriminácziót. az a kérdés, hogy mit tegyünk ? Különösen mit tegyünk a visszavándorlás folytán bennünket érhető veszélyekkel szemben, és mit tegyünk, hogy a visszavándorlás lehetőségének előmozdításához mégis legalább annyival hozzájáruljunk, a mennyi tőlünk, mint egyházi testülettől, valláserkölcsi alapokon dolgozó intézménytől kitelik? Nézetem szerint az első és legfontosabb teendő annak a szerencsétlen bekényszerítő s minden áron csatlakozásra szorító eljárásnak, mely 1904-ben megindult s most is folyik, beszüntetése és a status quo nunc lehető fentartása. Egyelőre fel kell hagyni minden olyan kísérlettel, mely az amerikai ref. magyarságot egy, a hazai ref. egyházzal szerves kapcsolatban álló egyházmegyébe akarja beerőszakolni. Az eddigi akczió beszüntetése lehet, hogy kényes és igen kellemetlen egyéni szompontból, de hasznos, sőt szükséges a magyarországi ref. egyházra, valamint az amerikai ref. magyarságra nézve. Csak azért, mert megkezdtük, bár nem jól kezdtük a dolgot, — nem lehet, nem szabad, sőt egyenesen bűn volna tovább erőltetni, mikor a fejünkön már eddig is zuzódásokat okozott a későn észrevett kőfal. A status cjuo fentartása különben is mindig a legjobb expediens a politikában, ha bajba jutottunk. Jobb, mint akár a lehetetlen megkísérlése, akár a gyáva megfutamodás. A második teendő az elsőnek következménye. Nevezetesen be kell ismernie a konventnek, hogy azok a ref. magyarok is véreink, a kik nem csatlakozott gyülekezetben élnek. És be kell ismernie, hogy azok a magyar ref. lelkészek, akár „presbiteriánusok", akár „reformátusok", a kik tőlünk, a mi felhatalmazásunkkal mentek ki a mi idegenbe szakadt véreink lelkipásztorolására, kik itt lettek lelkészekké, a kik püspökeink ajánlóleveleivel keltek az Oczeánon át: azok igen hasznos, nagyon hasznos munkát végeznek ottani véreink között, még akkor is, ha nem-csatlakozott gyülekezetek élén állanak. Bármennyire gondolkozom is, sehogy sem tudom megérteni, hogy ezeknek a nem-csatlako-