Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1908 (51. évfolyam, 1-52. szám)

1908-03-22 / 12. szám

összeget bonyolít le; a Fogyasztási szövetkezetnél 60.000 korona körül, egyházi számadása is több ezer tételből áll s 30—40.000 korona bevételi és kiadási összeg körül forog. S mindezeket a legtisztább kezeléssel kezeli. Esze pedig mindig azon jár, miként alapozzon és fejleszszen tovább. Most már tisztességes megélhetése is van, 1600 korona, lakás, világítás s még valami is. Volt pedig egy falusi faragó kerékgyártó. Többször utazásokat tett és tesz, szövetkezeti kongreszszusokra, prot. irod. társaság gyűléseire. A pénztárnokunk is ilyen, kisebb méretben. Ez is tanul. Presbitereink közül is többen részint igazgatósági, részint felügyelőbizottsági tagok; hallanak, látnak, okulnak s így tudásuk, ítéletük mélyül, szélesbül. Nemcsak a mi református embereinkkel van így, mert hiszen minden felekezet képviselve van, a zsidó is. Mindenkire nézve megvan a lehetőség, hogy a mennyi arravalóság van benne, az kifejlődjék, gyümölcsözzék. A krisztiánizmus kizár minden kizárólagosságot; — az emberben csak az embert nézi. Ajánlom minden paptársamnak az igazi krisztiánizmust. Különösen a ker. papoknak nem szabad volna soha elfeledni azt a hatalmas leczkét, a mit Krisztus urunk az irgalmas samaritánusról szóló példázatban adott nekünk. A miket pedig itt leírtam, azokból ne képzelje a tisztelt olvasó, hogy a mi állapotunk tehát immár igen rózsás. 0 a világért sem! Van minekünk bajunk elég! Legnagyobb bajunk pedig, hogy a községi közigazgatás ténykedése velünk nem párhuzamos. Én az erkölcsiségre fektetném, mint fundamentomra, egész életűnket, előhaladásunkat,.. amott: — a nyers önzés minden tény motívuma. Ez nagy hátrányunk. Nincs meg a kívánatos harmónia. De azért megyünk előre. Annyi bizonyos, — 11-ik évi tapasztalat alapján, — hogy tisztességes és megbecsülhetlen eredmények állanak hátunk megett, úgy anyagi, mint erkölcsi tekintetben. Egy dolgot tapasztaltam, — a lelkemben is, sokfelé járásomban-kelésemben is, — hogy boldogulásunk eszközei a mi kezünkben vannak. Az egyén lelkében van lefektetve azon életerő, mely alkotni képes. Az ilyen egyénekből tömörült gyülekezet életútat készít magának, mint a folyam. Nekünk lelkészeknek az a föladatunk, hogy itthon, a világ világosságai legyünk. Az élet útjára vessük azt a fényt, melyet Krisztusunk hozott az égből. Komoly lélekkel tegyük kezünket az eke szarvára s hasogassunk mély barázdákat a jövő vetésének. A többit bízzuk Istenre! (Folyt, köv.) Andr\ássy Kálmán, buji ref. lelkész. Egy pár szó a „csavargók''-ról. — A „Religió" t. szerkesztőségének figyelmébe ajánlva. — (Folytatás.) Meg voltak még többen is azok közt a „csavargók" közt, kiknek neve túlterjedt országunk határain, kiket egész Európa tudós világa tisztelt. Nem hallotta sohse hírét tudós bírálónk az európai hírű Apáczai Cseri Jánosnak, a nagy magyar bölcsésznek? Nem tudja erről a szintén nemcsak „pár hónapig csavargó"-ról, hogy Utrechtben a keleti nyelvekben mennyire kivált, akadémiai vitát állt s meg is kínálták odakünn tanársággal, de ő hazajött, mert elhatározá, hogy „Isten ha élteti, nem hal meg a nélkül, hogy a magyarnak minden tudományt magyarul ne adjon". Még se lehetett talán ő se olyan közönséges „csavargó!" Meg talán hozott is haza valamit nyugat tudományából, ha még ott künn is érdemesnek ítélték a „tanítványt" arra, hogy „mesterré" legyen! Csak megérdemli egy tudományos és fajszeretettől izzó lélek, hogy belekerüljön a magyar irodalom pantheonjába, ha korának tudósaitól eltérőleg, magyar nyelven ír, bár így nem számíthat arra, hogy könyveit mindenfelé olvassák? Annyi név közótt talán csak elfér azé is, ki le tudott mondani a nagyobb dicsőségről, csakhogy egész szívével, egész lelkével kicsiny nemzetéé legyen ?! Az elevenek és holtak fölött oly nagy hangon ítélkező bírálónk talán hallott Szegedi Kis Istvánról, erről a másik európai hírű „csavargó"-ról is, ki a krakkói egyetemen a latin nyelv segédtanára is volt, s a wittenbergi egyetemen hittudori fokozatot is nyert. Műveit külföldön több ízben kinyomatták, egyik latin nyelven írt munkáját pedig németre is lefordították. Érhettek valamit a könyvei, mert a pápa „ő szentsége" érdemesnek tartotta indexbe foglalni őket! Ha tudós bírálónk tudná, ki volt Voetius és Cocceius, úgy hivatkozhatnám arra is, hogy Hollandiában „csavargó" ifjaink tevékeny részt vettek a köztük folyó nagy küzdelemben. De mit beszéljünk a rövidlátóknak távoli hegyek fönségéről? ... A „tanár úr" se nem theologus, se nem irodalomtörténész, hanem csak történész. Beszéljünk hát néki történelemről, még közelebbről a magyar történelemről. Ha azok a „pásztorok" — így szeretnek pápista testvéreink nevezgetni bennünket, protestáns lelkészeket, azt hívén, hogy ezzel lekicsinyelnek bennünket, holott Jézus sem papnak, hanem „jó pásztornak" nevezte magát — csakugyan nem hoztak magukkal semmit sem külföldi „csavargásaikból", nem mondaná meg a ritka ítélőképességgel megáldott ifjú történettanár úr: miként magyarázza meg VIII. osztályú növendékeinek — Magyarország oknyomozó történelméből tartott előadásain, — hogy az osztrák udvari körök miért követnek el mindent, csakhogy megnehezítsék, sőt teljesen lehetetlenné tegyék ifjaink számára a külföldre menetelt?! Miért fél annyira Bécs ezektől a protestáns „csavargóktól", mert hisz róm. kath. „külföldre járó ifjú" édes kevés volt? Miért nehe-