Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1908 (51. évfolyam, 1-52. szám)

1908-03-08 / 10. szám

r ismerkedjenek meg Krisztussal, mint életünk nagy realitásával? Meg lehetne-e számolni azokat a diákokat, kik valamikor úgy távoztak a szülői ház falai közül, hogy szerettek minden jót és nemest, gyűlöltek mindent, mi rút és tisztátalan, de aztán jöttek a különböző hatások és befolyások, végigsöpörték az ifjú lelkét, ott hagyták üledéküket, mely nőttön-nőtt, s végre megtöltötték oly tartalommal, melyet maga is szégyenl önmagától, — ha nem szégyenli, annál nagyobb a gyalázatja — melytől maga is szabadulni óhajt, — vagy ha nem óhajt, annál végzetesebb a rabsága. Ki lesz az, a ki a régi tartalmat eltávolítja s újat ad? Ki lesz az, a ki elvágja a fonalat, hogy másiknak kezdetét nyújtsa? Ki lesz az a mester, ki elveszi tanítványa kezéből az elhibázott lapot és tisztát ád helyébe, hogy újra fogjon hozzá a feladat megoldásához? Egyszóval — mert hiszen itt csak homályosít s nem világosít a hasonlat — van-e más orvosság az ilyen ifjak számára, mint a bűntbocsátó, megtörténtet meg nem történtté tevő, újjászülő isteni kegyelem ? Jézus Krisztus mint realitás! Nem volna-e reá szükség? — Vagy meglehetne-e számolni nzokat a diákokat, kik elfáradva már feladták a küzdelmet, s ha nem is a szó legszorosabb értelmében, mint kicsiny, de jellemző százalékuk teszi — de nem kevésbbé bosszantó valóságban elvetették maguktól az életet, a kiket legfeljebb a szórakozások hitvány fonalai kötnek még ahhoz, a mi az élő Isten legdicsőbb, legbecsesebb adománya e világon: az emberi élethez? Ne vigyük-e oda nekik Jézus Krisztust? Erőt a küzdelemre, az életnek Urát, czélját és tartalmát, vezetőjét és megdicsőítőjét, nagy realitását? Befejezésül azokhoz, kik e tekintetben felelőseknek érzik magukat a magyar diákokkal szemben, hadd intézzem azokat a szavakat, vagy legalább hasonlókat, melyekkel Mott János fejezte be az „átadás"-ról mondott emlékezetes beszédét. „Némelyek azt mondják, — így szólt — hogy a világnak ebben a nemzedékben való evangelizálására 40,000 misszionáriusra volna szükség. Nem arra van szükség, hanem arra, hogy a kik itt jelen vannak, feltétlen uralmat és rendelkezést engedjenek életük felett Krisztusnak". Azt kérdezitek, hogyan lehet annyi diák egyéni életébe bevinni Jézus Krisztust, mint realitást ? Nem baj az, hogy kevesen vagytok, hogy a keresztyén diákmozgalom gyenge kezdeteit látjuk csupán. Az az egy szükséges, hogy oda járuljatok ama nagy oltárhoz : a golgotai kereszthez, a hol meghozta a nagy áldozatot Ő, ki mindent adott érettünk, — s oda tegyétek az oltárra életeteket, mindent adván Néki ós Érette. Ifj. Victor János. KÜLFÖLD. Külföldi szemle. X. Pius pápának a „modernizmust" elitélő „Pascendi" cz. encziklikája, a melyet a hazai fővárosi pápás egyházi és néppárti politikai sajtó is egész terjedelemben helyeslőleg közölt, megdöbbentette a modernebb, kivált német reformkatholikus tudós köröket. És méltán. Hisz a modernizmus tág köpönyege alá foglalja, az 1864-diki syllabus módjára, az egész modern eszmevilágot, a maga összes attribútumaival és követelményeivel; teliát ide sorozza az encziklika a tudományos kutatás és önálló vizsgálódás szabadságát is, főleg a theologiában és a bölcseletben. Nem csuda tehát, ha angol (p. o. Tyrrel), franczia (Loisy), olasz és német liberálisabb theologusok tiltakoztak az encziklika középkori szelleme és a tudományt lekötő pápás világuralma ellen, sőt utóbbiak közül nyíltan lépett föl ellene Ehrhardt, a nagyhírű strassburgi egyháztörténettanár is. Már „Der Katholicismus und das zwanzigste Jahrhundert" és „Liberaler Katholicismus" cz. műveiben óva intett e középkori szellem pápás terjesztésétől és Schell példájára „a haladás elvét" követelte a katholiczizmusban. E műveiben azt vitatta, hogy a római kath. vallásnak, egyháznak és theologiájának szakítania kell „a középkori anachronizmusokkal" s közelednie kell a jelenkori haladó szellem s főleg a természettudományi vívmányok józanabb követelményeihez. Szerinte az egyházra nézve végzetessé válhatik annak szellemi haladásával való középkori ellenkezése, sőt inkább életkérdés reá nézve, hogy korunk modern kultureszméihez tőle telhetőleg közeledjék. Mindkét iratában hangoztatja közelebbről a róm. kath. theologusok tudományos szabadságát, s szerinte az egyház tanító hivatala csak azt tilthatja meg, a mi az egyház dogmai rendszerével ellenkezik. Ez alapon élesen bírálta meg Pius pápa syllabusát, a melyről azt hirdette, hogy annak dogmatikai értéke nincs s csakis a pápa magán-theologiai felfogásának minősíthető. Ezt tette Ehrhard tanár a múltban, még mint bécsi theol. tanár. De sorompóba lépett mint strassburgi tanár is X. Pius pápa „Pascendi" cz. modernellenes encziklikájával szemben. Támadó czikkét a német czentrumpárt vezérorganuma, a „Germania" is átvette és helyeselte. E czikkben fájdalmának ád kifejezést a fölött, hogy az encziklika nagy elégületlenséget, sőt keserűséget szült a szabadabban gondolkozó tudományos r. kath. theologusok között. Majd tovább azt mondja, hogy fájdalmasan érinti az embert, a mikor ilyen kifejezéseket olvas az egész róm. kath. egyházhoz intézett pápai iratban: „Le kell rántanunk róluk (már t. i. a modernebb és szabadelvűbb tudósokról) az álarezot, mely azonban igazi mivoltukat csak félig takarja el, a kik az egyetemeken és szemináriumokban katedra után leselkednek, hogy aztán innen a romlást hirdessék." Nagy föltűnést keltő czikkét a következő sokatmondó jóslással fejezte be: „Ha az 20