Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1907 (50. évfolyam, 1-52. szám)

1907-12-29 / 52. szám

bármely részére, — csakugyan felesleges még a községi illetékességet dokumentálni. S valószínű, hogy — bár a törvény és általános követelményei reájok nézve is előírják a honpolgárságot — ennek igazolása is épen ennél fogva nem tétetett kötelezővé a segély kérvény felszerelésénél ! A mi azonban már a kivételes intézkedéseknek 9. és 10. pontjait illeti, abban már ismét olyan dolgot látok, a mi jogtalan előnyt nyújt, A törvény és az utasítás ugyanis épen azért követeli meg az ott említett kimutatásokat, hogy a törvényhatósági bizottság megítélhesse, hogy vájjon a polgári község tankötelesei nem volnának-e elhelyezhetők a más jellegű iskolákban is s így az állampénztár nem volna-e felmenthető a segélynyújtás alól? S a mikor a szerzetesrendek által fentartott iskoláknál ez az ellenőrzés mellőztetik, s pusztán az egyházi főhatóság véleményezése alapján a r. kath. kultuszminiszter diszkrecziójára bizatik az iskola állami segélyezése: megint oly kivétel statuálásával állunk szemben, melyet a szerzetesrendek specziális szervezete egyáltalán nem indokol, s a mely, a míg a szerzetesrendeknek előnyére, addig a többi iskolafentartók hátrányára szolgál és ígv teljesen indokolja ellene emelt kifogásainkat. Az igazság tehát, úgy érezzük, a mi részünkön van itt is. Most még csak arról kell szólannnk az 1907. XXV11. t.-ezikkel kapcsolatban, hogy kinek a részén van az igazság az állami felügyelet kérdésében? Erről azonban majd egy következő czikkben fogok szólani. Hamar István. tárcza. Nietzsche és Wilde Krisztusképe. A nap széthinti áldott sugarait a nagy mindenségbe és a prizma sokféle szinűre bontja fel az egységes tündöklő fényt. Az óriási vizek s a kis harmatcsepp egyaránt visszatükrözik az ég királyának képét; de a zavaros víz, akár nagy, akár kicsiny, csak zavaros voltát mutatja. Az örök Istenség és az emberi lélek szintén így vannak. És az Isten fia, Jézus Krisztus nem különben. 0 a világtörténet középpontja, az örök emberi ideál, a tökéletes példánykép, a világ Megváltója. Nincs nagy ember a világtörténetben az (j korától fogva, ki fenséges alakjával ne foglalkozott volna, és a világirodalom senkivel sem foglalkozott s foglalkozik annyit, mint vele. Ha csak a Jézusról írt könyvekre gondolunk, akkor is igaz ez ; hát ha még Neanderrel azt mondjuk, hogy a keresztyén ember élete a Jézus legjobb életrajza, mennyire igaz a János evangéliomának nagyszerű fináléja, mely szerint a világ sem foghatná be a könyveket, ha mind megírnák Jézus cselekedeteit. Mi ez alkalommal a legújabb, a legmodernebb Krisztusképek közül mutatunk be kettőt. Két divatos nagyságnak, korunk neo-cynismusa két különös ellentétes képviselőjének, a bölcselőket és költőket gúnyoló bölcselő-költőnek, Nietzsche Frigyesnek — és az öröm és szépség rajongójának, Wilde Oszkárnak Krisztusképét. Nietzsche, mint a világtörténet kormány rúdjának új irányítója, úgy tetszeleg magának és a bámuló világnak. Ha a világtörténet eddig nagyjában a Krisztus korszaka volt, hát akkor Nietzsche az Antikrisztus, a régi ideálok ledöntője, régi értéktáblák széttörője és új ideálnak, új értéktáblának alkotója akar lenni. A régi világnak gúnyos fölénnyel hirdeti, hogy r

az Isten meghalt" ; „Istennek is megvan a maga pokla, az emberhez való szeretete". „Isten meghalt, az ember iránt érzett részvéte ölte meg". Különben is tudatlan kimerülés, mely még akarni sem akar, teremtett minden Istent és túlvilágot. Minden Isten költői hasonlat és költői szerzemény, hirdeti Nietzsche káromló szóval, bár ő a káromlást is tagadja, inert, mint mondja, meghalt az Isten s tehát az istenkáromlók is meghaltak vele: „Csak oly Istenben tudnék hinni, a ki tánczolni tud". A megváltóról hasonló szellemben és hangon beszél. Fülledt szív és hideg fő találkozásából keletkezik szerinte az a forgószél, melyet megváltónak neveznek. Mélységes megvetéssel beszél az összes értékek első nagy újraértékelőjéről, ki hamis értékek és ábrándszavak békóiba verte megváltottak; a megváltó vércseppekről és azokról az emberekről, kik nem tudták máskép imádni Istenöket, mint hogy keresztre feszítették az embert. A megváltótól való megváltásra van szükség. Es fellép Nietzsche, .mint a második újraértékelés nagy mestere, mint új próféta, új megváltó. Megírja új kijelentést, „a kivételes emberek evangéliomát", „a titánok bibliáját", „Zarathustra"-t, melyet mindenkinek és senkinek sem való könyvnek nevez. Zarathustrának, a perzsa vallásalapítónak nevét magára véve, új világnézetet hirdet, melynek alapelve : „Semmi sem igaz, — minden szabad". Jézust utánozva hirdeti világfelforgató igéit Zarathustra-Nietzsche, ki a Jézus régi értéktábláját összetöri s az újjal sírjába temeti a régi világfelfogást, a keresztyénséget.'j Az Isten meghalt, az Überinentsch, a fensőbb ember, a magasabb ember, az emberebb ember, az emberóriás, vagy emberisten kezében van a világkormányzó, minden megváltótól megváltó hatalom. A világnak és embernek czélja nincs, örök körforgás a világ története. Jó és rossz szerinte nincs, tehát erkölcs sincsen. A felebaráti szeretet gyengeség, dekadenczia; a Jézus emberszeretete, az ő evangéliuma kórházzá változtatta a világot. A gyengének, a betegnek, a bénának nincs létjogosultsága, s hivatása az, hogy elpusztuljon. Az emberi egyenlőség buta ábránd; a részvét fölé emelkedik a fensőbb ember s korlátlan. szabadságának tiszta életét — arabszolgamorál és az emberek óriás többségét alkotó rabszolgalelkek megvetésével — mint a világ ura úgy éli. A halál prédikátorainak gúnyolja a túlvilágban hívőket. A túlvilágot ysak a szenvedés és a tehetetlenség teremtette. Az örökéletről gúnyos elferdítéssel szól. Eme közvetett nyilatkozatok, a közvetlenekkel