Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1907 (50. évfolyam, 1-52. szám)

1907-12-29 / 52. szám

együtt eléggé mutatják, hogy mily nyomorult képet alkotott magának Nietzsche Jézus Krisztusról, ki szerinte nem más, mint „dekadens zsidó" (Bourdeau) hamis értékelő, a rabszolga morál nagy mestere. Negatív szörnyűségesen ez a Krisztuskép. Csak egv negativebb s ez az új Megváltó, ki a régi helyébe tolta föl magát: Nietzsche, ki „Ecce homo" czímmel írta meg élete vége felé életrajzát és az őrület szélén Brandeshez írt levelét így irta alá: „a keresztrefeszített". A másik neo-cynikus, a gyönyör és szépség nagy bálványozója, szintén rajzolt egy sajátos Krisztusképet lelkében és fogságában írt leveleiben, „Be profundis"ában. A kit vidám, gondtalan élete napjaiban nem ismert, azt a maga módja szerint glorifikálja a börtön szenvedései között és szenvedő szíve vérével s fényes elméje napsugarával irt könyvében. Krisztus (mindig így nevezi Wilde) igazi élete s a művész igazi élete között benső kapcsolat van, mondja Wilde. 0 benne az egyéniségnek és tökéletességnek szoros egységét látjuk, s ezzel 0 a romantikusan, áramlat előfutára. Krisztusnak a költők sorában van a helye ; a teremtőképzelet herosa, kinek társa Shelley és Sophokles. Így is majdnem hihetetlen, hogy „egy fiatal galileai paraszt" magára akarja venni az egész világ terhét. A mi a p'antheistának az Isten, az Krisztusnak az ember. Ő fogta fel a különböző fajok egységét. Előtte voltak istenek és emberek ós ő, az együttérzés miszticzizmusával megérezte és kifejezte, hogy 0 Isten fia és ember fia. A világirodalom nagy tragédia írói nem írtak a Krisztus szenvedésének fenséges tragédiájához hasonlót; foghatót ahhoz a rettentő halálhoz, mely a világnak „legörökkévalóbb szimbóluma." A szenvedés és halál nagy szomorúságával Jézus egész életében összeolvad a szépség s így az 0 élete voltaképen nem tragédia, hanem idill: 0 az örökifjú vőlegény, a nyájával hűs patakot kereső pásztor, a dalnok, ki a zene hangjaiból építi Isten városának falait. Csodái oly tökéletesek és természetesek, mint a közelgő tavasz. Egyéniségének csodás varázsával, bámulatos bűbájával gyakorolja rendkívüli hatását. Mint költő, 0 a szerető szivek vezetője. Wilde előtt aztán az a legfőbb, hogy Krisztus a legtökéletesebb individualista. Alázatossága individualizmusának egyik megnyilatkozási módja. Az emberi lelket keresi szüntelen és minden embert a maga lelkének megtalálására és bírására, önálló egyéni lelki életre akar eljuttatni. Sőt Krisztus nemcsak a legnagyobb, hanem a legelső individualista is a világtörténetben. Nem közönséges phiianthrop, nem is altruista. A másokért való élés tudatos czél gyanánt nem volt hitvallása (?). Még az ellenségeknek való megbocsátást sem másokért, hanem saját magáért, az emberért parancsolja. Bebizonyította, hogy nincs különbség a mások és a magunk élete között. Az öntökéletesedésért kell tenni mindent. Ily módon titánivá fejlesztette az ember egyéniségét. A művész számára csak annyiban érthető az élet, a mennyiben kifejeződik. A mi néma, az rá nézve halott. Krisztus nem így van. Ő képzeletének csodás hatalmával, a magában hallgatag világot, a kínok hangtalan világát elfoglalta, mint a maga királyságát. Az volt a vágya, hogy ama myriádok számára, a kiknek nem volt módjukban kifejezni magukat, 0 legyen az a harsona, melylyel az egekhez kiálthassanak. így — mondja Wilde — a názáreti ács műhelyéből egy mérhetetlenül nagyobb szabású egyéniség támadt elő, mint a mythosok és legendák hősei. A művészetben és a költészetben sok és nagy alkotásokat teremtett a Krisztus hatása (Wilde fel is sorol egy csapatot). A romantikus mozgalom lelke Krisztus, vagy az ő lelke. A világnak is, Krisztusnak is lényege csupa fantázia, a mely Krisztusnál a szeretet egyik formája. Wilde gyönyörűséggel olvasta börtönében a görög eredetiben a Krisztus életéről szóló négy evangéliomot, e négy „prózában írt költeményt", melyek nagyszerűen beszélik el azt a tényt, hogy Isten szereti az embert, és a dolgoknak ebből folyó isteni rendjét, mely abban áll, hogy az örök szeretet örökké méltatlannak adassék. Krisztus erkölcstana s erkölcse merőben a sympathián, a részvéten épül föl, a minthogy Wilde szerint máson semmi erkölcstan sem épülhet. Innen a bűnösök, a tudatlanok iránt való szeretete, a tanítás és bűnbocsánat. A bűnt és a szenvedést önmagában véve szépnek és szentnek (?!) és a tökéletesedés eszközeinek tekintette. Eme merész s bizonyos mértékig perverz felfogással magyarázza Wilde a bűnösök megváltását, mely a bűn szépségének (! ?) felismerésében és a tökéletesedés szolgálatába állításában áll, hogy érdekes, eredeti egyéniség, hogy „maga" legyen az ember. Nagyon sajnálja Wilde, hogy ez a krisztusi renaissance nem fejlődhetett tovább a maga útján és a Krisztus életének, e legszebb költeménynek egyénekben való realizálása, a valódi Imitatió Christi csak egy Assisi szent Ferenczben történt meg. Bírálatába ez alkalommal nem bocsátkozva, ép úgy, mint a Nietzsche Krisztusképének, — kifejezzük, hogy a Wilde Krisztusképe egy, a szépet, az egyéniséget bálványozó művészléleknek a szenvedésből fakadt sajátos alkotása, mely Ruskin felfogásával néhol érintkezik, mely minden művészi szépsége mellett is a történeti Jézusnak, a világ Krisztusának valódi képét nem tünteti fel, csak az igazság napjának egy művészi szenvedő lélek által visszavert sugárkája! Mi a Nietzsche által megvetett, a Wilde által költőnek dicsért Jézus Krisztusban lelkünk Megváltóját, a világ üdvözítőjét dicsérjük örök glóriájában I Veress Jenő.