Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1907 (50. évfolyam, 1-52. szám)

1907-12-22 / 51. szám

talajjá annak letaposott országútját! Tisztítsd ki abból a botránkozásnak köveit s a világi szorgalmatosság és szeretetlenség fojtogató töviseit, hogy a karácsonyi evangéliom magvai, gyökeret vervén, felnövekedhessenek és teremhessenek életünk boldogságára, békességére, ha már nem is száz, nem is hatvan, de legalább harmincz annyit! Légy tidvöz szent Karácsony! Jövel Istennek szent Fia, názáreti Jézus s sziild újjá szíveinket isteni erőddel, hogy ne hangozzék fel a földről a magasságba más, csak az Istent dicsőítő ének, s ne legyen más e földön, csak békesség a kegyelmet nyert emberek között! H. I. Jövel Uram, Jézus! A természet erői, melyek virágot fakasztanak, hogy annak idején a virágból gyümölcsöt érleljenek, pihennek. A nap sugarai alig bírnak áttörni a ködön s világossághoz szokott szemünkre mintha hályog borult volna. A tar pusztaságon metsző szél süvölt s ha erejét gátló tárgyakat talál, rányomja a rombolás bélyegét. A lelki világban is, mintha csak a rombolás szele, szelleme uralkodnék, mely elnyomni, megsemmisíteni törekszik az alkotás, az építés erőit, hogy minél sivárabb, minél kietlenebb legyen az a világ, melynek rendeltetése, hogy istenországává magasztosuljon. Képek vonulnak el lelki szemeim előtt, melyek sötétek, élettelenek, melyek a halál borzalmával hatnak reménykedő, sokszor csüggedő szivemre ... Krisztus tanítványai, tehát keresztyének vagyunk, s mégis alig volt a világ keresztyéntelenebb, mint ma, a Krisztus által teremtett új-világ XX-ik századában. Feltűnnek előttem templomaink, melyeketőseink hitbuzgósága, áldozatkészsége alkotott, melyeket mi alig vagyunk képesek fentartani. A népek serege nem vágyakozik az Isten háza után s csak kevesen sóhajtják: „Uram, szeretem a te hajlékodat!" — A nagy tömeg önalkotta bálványai előtt borul le, hogy azokat tisztelje és imádja. Talán a só megízetlenült, talán kufárokká lettünk magunk is, kiknek pedig az volna kötelességünk, hogy a világ világossága legyünk? Mellünket verve kiáltsuk: „Uram, légy irgalmas nekem, szegény bűnösnek!" Templomainkba vigyük vissza az élő és életet adó Krisztust, hogy evangéliomával az emberi bölcseség rontó, romboló igéit ellensúlyozzuk. Az emberek nagy serege ugyan ma nem a bűntől szabadító, bűntől megváltó kegyelemre vágyakozik, hanem olyan állapotra, a mely a gonoszság cselekedeteiben ne korlátozza s a rombolásra teljes szabadságot adjon . . . Jaj nekünk, ha e szellem még sokáig uralkodik s ha még nagyobb terekre terjeszti ki birodalmának határait, — ha a Krisztus lelkével e szellem erejét gyengíteni, megsemmisíteni nem törekszünk . . . Virágos és veteményes kertjeinkben, az iskolákban is sok a gyom, melyet ki kellene tépnünk, hogy érett s ízléses gyümölcsöt nyerjünk. Sok helyen meglanyhult ezekben is a Krisztusnak erőt adó szelleme. Sokszor nem erősíttetnek, hanem gyengíttetnek gyermekeink lelkében a hit igazságai. Mi lesz velünk, ha a sarkigazságokat, melyekre a jövő nemzedék életét kellene alapítanunk, engedjük megrendülni ? Legfelsőbb iskoláink, a törvényhozás palotája, melyre mély tisztelettel kellene ifjúnak és öregnek tekintenie, hogy az ott munkára hivatottaktól komoly munkásságot tanuljanak s követésre méltó példákat lássanak, — nem a legelszomorítóbb képet mutatja-e a tülekedésnek, az önérvényesülésnek, a helyett, hogy minden egyes leborulna „annak nagysága előtt?" Társadalmi életünk ezerféle megnyilvánulása mind a betegség kóros jeleit, tüneteit mutatja, mely egyben csúcsosodik ki: harczolni az anyagiakért, hogy azok segélyével bűnös hajlamainkat, vágyainkat annál inkább s minél fokozottabb mértékben kielégíthessük. Ha csak kenyérért dúlna a harcz, hogy mindenki megszerezhesse naponkénti kenyerét, hogy közöttünk senki ne éhezzék, az ilyen harczban nem volna baj, hiszen örök törvény, hogy arczunk verítékével együk kenyerünket; de a telhetetlen fényűzés és kielégíthetetlen élvezetvágy minden becstelenséget, minden törvénytelenséget megenged magának, csakhogy mohó vágyát kielégíthesse. Munka nélkül és mégis fényben, jólétben élni, ez mai életünk legnagyobb és legaggasztóbb betegsége. Ki gyógyítja, ki gyógyíthatja meg e rettenetes, ragályos, pusztító betegséget? Emberi törvény nem, mert ez csak a bűnt elkövető kezeket szoríthatja bilincsekbe, s ha ugyanazon törvény a lánczokat leszedi, a kezek ismét bűnre emelkednek! Hanem a Krisztus lelkével a szívben élő bűnös vágyakat kell a szívből, a szivekből kiirtani, kiégetni, hogy a szív, a cselekvésre ösztönző vágyak fészke: tiszta legyen. Ültessük vissza azért Krisztust és az ő evangéliumát arra a trónra, a melyről Őt a pogányos érzületű és gondolkozású emberek leszorították. Keresztyén államban, egyházban, iskolákban és társadalomban ne engedjük, hogy pogány elvek, hazugságok uralkodjanak, melyeknek terjesztői a gombamódra elszaporodott újságok, folyóiratok, melyek nyilt hirdetői az erkölcstelenségnek. A krajczárokra éhes lapok már is oly olvasóközönséget teremtettek a maguk számára, mely mohó vággyal keresi és szedi be azt a mérget, mely az egyén, a család