Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1907 (50. évfolyam, 1-52. szám)

1907-12-08 / 49. szám

beszédét: „Más ember vagyonát akarják elvenni!" „Ez már bolondság!" „Abszurdum!" „Darabontbeszéd az egész!" „Lelkiismeretlen beszéd!" „Minden jó, a mi zavart csinál!" stb. De még szomorúbb ennél az az ideiglenes válasz, a mit Magyarország kultuszminisztere az interpelláczióra adott. Nem kivánom most szóvá tenni azt, hogy mennyiben felel meg a méltányosságnak az a gyakorlat, hogy míg az ország középiskoláinak csak mintegy kilenczedrésze (187 közül 21) van a szerzetesrendek vezetése alatt: a 12 főigazgató közül 3, tehát az egész létszámnak egynegyedrésze vétetik a tanítószerzetesrendek soraiból. Csak arra akarok rámutatni, hogy míg a kultuszminiszter úr válaszában nem átalja vezérembereinket, a kik elég bátrak voltak aggodalmainkak kifejezést adni, azzal vádolni, hogy „nagy részben általuk el nem olvasott törvények és rendeletek nem létező diszpoziczióival és általános szólamokkal izgatnak", ő maga olyan nyilatkozatot tesz válaszában, a mi azt tanúsítja, hogy sem a protestáns felekezetek autonómiájával, sem az általa is idézett 1883. évi XXX. t.-czikk intézkedéseivel nincs tisztában. Ezt mondja ugyanis szószerint (s ezt nem valami „darabonténak bélyegzett lap ferdítéséből idézem, hanem a hivatalos „Országgyűlési Értesítő "-bői): „Igy történt azután természetesen az, hogy két protestáns középiskola, a melynek előbb világi tankerületi főigazgatója volt, most szerzetesrendi alá került; de viszont nagyszámú protestáns középiskola, a melyeknek azelőtt szerzetesrendi főigazgatójuk volt, és a mely állapot ellen eddig soha senki panaszt nem emelt, most világi tankerületi főigazgató alá került". íme Magyarország kultuszminiszterének nincs tudomása arról, hogy protestáns középiskoláink nem tartoznak a tankerületi főigazgatók alá, s így nem is kerülhetnek sem világi, sem szerzetesrendi főigazgató alá, s hogy a főigazgatóknak semmi közük sincs a mi intézeteinkhez, s azokba — külön megbízatás nélkül — hivatalosan még a lábukat sem tehetik be. Nem szeretném, ha valaki úgy értelmezné ezt a nyilatkozatomat, hogy mi protestánsok az ahhoz értő ellenőrzéstől félünk. Volt már nekünk dolgunk mindenféle — világi és szerzetesrendű — főigazgatóval, de bajunk — legalább nálunk — soha nem volt vele. Úgy őt, mint bárkit is, a ki a tanügyhöz ért, vagy az iránt érdeklődik, mindig szívesen látjuk, de hivatalosan csak akkor bocsátjuk be intézeteinkbe, ha erre külön megbízása van. A miniszter úrnak is ismernie kellene az 1883. évi XXX. t.-cz. 46. §-át, a mely igy szól: „A főfelügyelői jog gyakorlása szempontjából, a vallás- és közoktatásügyi miniszter a felekezeti tanintézeteket megbízottja által bármikor meglátogathatja". A tankerületi főgazgatónak tehát, hogy hivatalosan intézetünkbe jöhessen, ha épen őt akarja is a miniszter kiküldeni, mindenkor külön megbízatásra van szüksége. Épen azérí kell a miniszter úr fentidézett nyilatkozatát, a mellyel intézeteinket úgy akarja feltűntetni, mintha azok a tankerületi főigazgatók alá lennének rendelve, felekezeti autonomiánk szempont" jából határozottan sérelmesnek tartanunk. Még szomorúbb a dologban az, hogy — világi urainkat nem is említve — a protestáns lelkész és tanár képviselők közül senki sem akadt, a ki a miniszter úrnak ezen, a törvénynek meg nem felelő s autonómiánkra sérelmes nyilatkozata ellen tiltakozott volna.* — Caveant consules! Ref. tanár. BELFÖLD. Protestáns ügyek a képviselőházban. Gróf Apponyi Albert kultuszminiszter nov. 28-án adta meg az érdemleges választ Bozóky Árpád interpellácziójára. Válaszát és az azt kisérő közbeszólásokat szószerint a következőkben közöljük: Gróf Apponyi Albert vallás- és közoktatásügyi miniszter: T. Ház! Bocsánatot kérek, ha ilyen előrehaladott időben a Ház engedelmét kérem arra, hogy Bozóky Árpád t. képviselőtársam interpellácziójára még ma válaszolhassak, mert az interpelláczió tárgyának természete olyan, hogy nem jó, ha az ily kérdések, ha egyszer felszínre vettetnek, soká tisztázatlanul maradjanak. (Helyeslés.) T. Képviselő társam interpellácziójában az én figyelmemet és a ház figyelmét némely jelenségre irányította, a melyek szerinte azt tanúsítanák, hogy a felekezeti béke meg van zavarva és ezzel kapcsolatosan a következő kérdéseket intézi hozzám: (Olvassa) „ Van-e tudomása a miniszter úrnak arról, hogy úgy a napisajtónak, mint vallás- és közoktatásügyi lapoknak etcz, hire szerint a tanügyi kinevezéseknél és általában a közoktatásügyi politikában a római katholikus vallásfelekezeteket előnybe részesítik más felekezetűekkel szemben. Nyilatkozzék a miniszter úr, hogy igazak-e ezek a vádak." Az utolsó kérdés arra vonatkozik, mit szándékozik tenni — a t. képviselő úr terminológiája szerint — a megzavart felekezeti béke helyreállítására. Minthogy a t. képviselő úr beszédének indokolásában rámutatott azokra a jelenségekre — és ez tény, — hogy bizonyos egyházi és tanügyi folyóiratok ellenem az általa is említett vádakat felhozták s minthogy t. képviselőtársam ezen konkrét vádak egynémelyikére rámutatott, legjobb lesz, ha az általa felhozottak sorrendjében adom meg válaszomat. (Halljuk ! Halljuk!) 0 ugyanis azt mondja, hogy támadják némelyik protestáns gyülekezetben és egyházi lapban a nem állami tanítók fizetésrendezéséről szóló törvényt, különösen annak 35., — a szerzetesrendű tanítókra és tanítónőkre vonatkozó — paragrafusát; azután azt mondja a t. képviselő úr, hogy ugyanezen lapoknak állítása szerint a tanügyi kinevezéseknél, különösen pedig a középiskolai tanári állások betöltésénél a római katholikus vallásúakat előnyben részesítem ; arra is hivatkozik, hogy a kolozsvári egyetemnél megüresedett tanári állás betöltésénél, daczára annak, hogy a tanári karnak, illetőleg az egyetemi tanácsnak első helyen való jelölése más volt, a javaslatba hozottak közül nem a protestáns, hanem a katholikus vallásúakat neveztem ki. Körülbelül ezek a vádak. Végül arra hivatkozik, hogy a katholikus * Erre a körülményre is ki fogunk majd terjeszkedni. Szerk.