Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1907 (50. évfolyam, 1-52. szám)

1907-12-08 / 49. szám

hanem a miniszter állapítja meg rendeletileg, és 6. hogy a 22. §. 1. a)—c) pontjai alatt meghatározott fegyelmi vétségek esetén a törvény 26-dik §-ában körülírt eljárás alkalmazandó. A 35. §. eme rendelkezései közül főként az 1. és 2. pont alatt foglaltak érdekelnek bennünket, a mennyiben ezekben vannak levetve azok a külön elvek, a melyek szerint a szerzetesrendi tanítók és tanítónők, valamint az általuk ellátott iskolák helyzete, kötelességei és jogai elbirálandók. S mit jelentenek ezek a külön elvek? Sem többet, sem kevesebbet, mint azt, hogy míg a képesítés tekintetében a szerzetesrendi tanítók és tanítónők az 1907. XXVII. t.-cz. általános határozmányai alá vannak vetve, addig egyéb tekintetben a törvénynek csupán azok az intézkedései érvényesek és kötelezők, a melyek a 16., 17., 18., 19., 20., 30. és 32. §-ai magában foglalnak. Nem kákán csomókeresés, sem a törvény elmagyarázni akarása ez. A törvény saját szavaiból következik ez. S megerősítik ezt nemcsak magának a törvény 35. §-ának további, a kivételes helyzetre vonatkozó intézkedései, hanem a végrehajtási utasítás 50-dik §-ának rendelkezései is. De hogy e kivételes intézkedések és rendelkezések a gyakorlati kivitelben mit jelentenek, azt csak akkor ítélhetjük meg, ha azokat a törvénynek a többi tanítókra és iskolafentartókra vonatkozó rendelkezéseivel részletesen összevetjük. Akkor fog csak kitűnni, hogy a miniszter úr miként alkalmazza a gyakorlatban az általa hangoztatott amaz elvet, hogy: „a jogegyenlőség sérelme csak abban foglaltatnék, hogy ha ezen intézkedéseknek érdemében akár valakire nézve hátrány, akár valakire nézve előny foglaltatnék". Hamar István. A budapesti ref. theol. akadémia kihelyezése kérdéséhez. A dunamelléki ref. egyházkerületnek legutóbb lefolyt közgyűlésén szóba került a theol. akadémiának új hajlékba költöztetése is ; de csak röviden, mert a kérdés a skót misszióval folytatott alku fennakadásával egyelőre veszteglő állomásra jutott. Ám itt, ily fontos döntésnél nem veszteség a késedelem, csak alkalom a jobb megfontolásra, körültekintőbb, magasabbrendű elvi szempontok megvilágítására, sőt — uti figura docet — egy, a legszélső perifériákról való hang megszólalására is. Nem lehetetlen ugyan, hogy a viszonyokban teljesen tájékozatlan, utóbbi forrásból támadt alábbi eszme halva született. Arról van szó, hogy a theologiát a Hold-utczába, a skót misszió házába tegyék át. De volna-e kár abban, ha e megoldás az előtte álló nehézségek elháríthatlansága miatt végleg kútba esnék? Ha az erre hivatottak nem érnék be a viszonyok kínálta véletlennel, hanem megkísértenék elvi állásponthoz keresni viszonyokat? Mert mi kívánatos van abban, hogy a theologia a város egyik levegőilen zugából a másikba jusson? Az, hogy a theologus társas csiszolódására a nagy városban több az alkalom, igaz; de az ehhez való férkőzés, a mi nélkül ez a képességeket értékesebbé tevő jó holt tőke, nem az intézet fekvésén, hanem az anyagiak adta körülményeken fordul meg. Ez utóbbi nélkül az új fészekben is csak olyan elszigeteltségben leszen a jövő generáczió, mint a minő a régi szálláson részükbe jutott a múltbelieknek. A nagyvárosi környezet nagyszabású voltának nevelő értéke is kérdéses, mert való, hogy a túlságosan duzzadó önérzetnek benne szükséges fékezőt találnak, mely kicsiny voltukat ellenállhatlanul tudatukba vési; de viszont igen sok törékenyebb alkotású egyéniség kifejlődését a reáható összeség nyomása elfojtja, visszaszorítja, úgy hogy az ilyenek elbátortalanodva, sőt szárnyaszegetten kerülnek ki az életben nekik jutó poziczióba, a hol aztán ahelyett, hogy — mint azt hivataluk kívánná — a társas élet tényezőjévé, sőt irányítójává lennének — a mi a cura pastoralis integráns kiegészítője — inkább begubózzák magukat és elzárkóznak működésük fontos köre: a közélet elől. Tanulmányi tekintetben pedig mi előnynyel sem jár a város méhében való elhelyezettség; sőt az intensiv forgalom szülte zaj, dübörgés inkább akadálya, mint segítője az önképzésnek; legjobb esetben, ha az ifjú közönyösítette már magát irántuk, semleges az reá nézve. E néhány adat maga elég annak illusztrálására, hogy e környezet elvesztése, levetkőzése nem félős az ifjúságra. Ezzel szemben egyre nagyobb elismertetésre tesz szert az az irány, mely a tanintézeteknek vidéki városokba, vagy a nagy város lüktető életétől távol eső kihelyezését látja jónak, kívánatosnak. A csönd, a nyugalom sokkal jobb melegágya az elméleti képzésnek, a kontemplácziónak, mint a sürgés-forgással telített emporium. Az anyatermészettől a városi élet tökéletesítette elkülönülés a tanuló egészségére mind jobban érezteti kárttevő hatását, s az újabb neveléstudomány szünidei gyermektelepekben, erdei iskolákban az alsóbb fokon, pavillonszerűen, kertekben épített intézetekkel a felsőbbeken próbálja paralizálni a város füsttel, porral itatott levegőjének ártalmát, illetve attól mentesített feltételek közé helyezni az ifjúságot. De legkivált a lelkészképzésnek nincs oka ragaszkodnia a neveltjei nagy részének jövőjével oly ellentétes környezethez, mert hisz ez ifjaknak legalább kilenczven százaléka falura jut, melynek viszonyaira a nagy város és központisága semmi útmutatást, előkészítést nem ad. Ám a pesti papnevelőnek ez érvekkel szemben sajátos, különleges helyzete van. Mert ez intézet csak nagy áldozatok, hosszas küzdelmek árán érte el sokáig ápolt régi ambiczióját: hogy az ország szívében teljesítse 97*