Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1907 (50. évfolyam, 1-52. szám)

1907-02-03 / 5. szám

méltánytalanság nélkül egyetlen egyesület sem várhatja s várja, hogy még anyagi áldozatot is hozzon a közügy oltárára, talán gyermekei szájától vonva meg azt. Ebből az következik, legtermészetesebben, hogy az egyes köri vagy egyházmegyei egyesületek, tagjaik számához s anyagi erejükhöz képest 1—2 vagy több képviselőt küldenének az országos gyűlésre, hol különben, ha tetszik és módjában áll, minden rendes tag is megjelenhetnék. E küldöttek terjesztenék elé megbízóik nézetét s azok értelmében állást foglalnának a felmerült kérdésekben s erről beszámolva, így állana elő az egészséges vérkeringés a főben, szívben s a test legkisebb tagjaiban, így alakulna ki és pedig elég gyorsan, a valódi közvélemény. De ez magában még nem elég. Az ország nagy, abban szétszórtan élünk. Nekünk más összekötő kapocsra is van szükségünk. Ezt egyetlen szervezett testület sem nélkülözi, mi se nélkülözhetjük. Ez egy hivatalos orgánum. Ezt én „sine qua non"-nak tekintem. E nélkül az érintkezés hiányos, még az összehívás is bizonytalan, mert valamennyi egyházi ügyekkel foglalkozó lap — könnyen elveszthető — rokonszenvét feltételezi. Ilyen orgánummá tehetnők valamelyik egyházi lapunkat; de ez könnyen Eris almáját dobhatná egész mozgalmunk hullámai közé. De lehetne az egyesület saját orgánuma, mely nem venné fel a versenyt a tulajdonképeni egyházi lapokkal s tisztán ós kizárólag az egyesület érdekeit szolgálná. Ez havonként, legfelebb kéthetenkint megjelenő folyóirat lehetne, a melynek hiányát most a szervezés napjaiban érezzük különösen. Öt—hat lapban csak öt—hat ember agitálhatna egy és ugyanazon czél mellett s valószínűleg ugyanannyi irányban, a mi az egységesítésnek nem eszköze, csak akadálya lenne. S a mint az egyházi sajtó viszonyokat ismerem, lelkésztársaim többsége még így sem juthatna a kérdés ismeretéhez, vagy későn, vagy csak hallomás után. Már pedig felvilágosító, buzdító sorainknak czélja az és sikere is csak úgy lehetne, ha a kiknek írtuk, — itt az összes lelkészek — ahhoz hozzá juthatnak s azt elolvashatják. Ha a terv megnyeri tetszésüket, csatlakoznak ; ha nem, napirendre térnek fölötte. De milyen sajnos lenne — feltéve, hogy egyik lap olvasói örömmel fogadnák — ha ennek lehetőségét is kizártnak kellene tekintenünk — pedig jó részt úgy lenne — hogy más kerületünk olvasói tudomást sem nyernek felőle. Olyan lap pedig sem egyházi, sem politikai egyáltalán nincs, a mely lelkésztársaink közt általános elterjedésnek örvendhetne. Ezért látom én feltétlen szükségét a saját orgánumnak, a Református Lelkészek Lapjának. Hosszúra nyúlt czikkeimhez még csak egy pár szíves kérést csatolok ós pedig épen az elmondottak alapján. Egyiket egyházi s prot. irányú vagy ily ügyekkel foglalkozó lapjaink szerkesztőihez, s ez abban áll: hogy ha a kitűzött irányt, ha nem is egészében, de főbb vonásaiban helyesnek tartanák s a megindult mozgalommal szemben némi rokonszenvet éreznek, szíveskedjenek b. lapjaikba legalább a novemberi gyűlés által kitűzött irányelveket s a bizottság megállapodásait szószerint átvenni s közölni. Hogy aztán az egész czikksorozatból rövidebb vagy hosszabb kivonatokat közöljenek, az a jóindulat s az ügy iránt való rokonszenv mértékétől függ, én erre őket csak felhatalmazhatom, de arra nem kérhetem. A felhatalmazást pedig szives készséggel megadom.1 A másik kérésem lelkésztársaimat illeti, a kik t. i. e sorokat kézhez kapják s kegyesek lesznek talán elolvasásra is méltatni. S ez az, hogy a felvetett eszmék felett gondolkozni s eredményét egy vagy más lapban (remélem, ez a mi lapunk bárhonnan és bárkitől is e tárgyban írt közleményt elfogad)2

legczélszerűbben e központi egyházi lapunkban közzé tenni az ügy érdekében ne terheltessenek. Nagy czélokat csak vállvetett erővel lehet létesíteni. Én a mi kitűzött czélunkat nemcsak nagynak, de jó czélnak is tartom. Ha sokan gondolkozunk így, hiszem, bízom benne, sőt fogadni merek, meg is lesz. Morvay Ferencz, a 12-es bizottság elnöke. ISKOLAÜGY. Felhívás a hazai ev. ref. tanítósághoz. Kedves Kartársaim! Mindnyájan ismerjük már a közoktatásügyi minisztérium tervezetét a tanítói fizetések rendezése tárgyában. Hetek óta vitatjuk azt, magánkörökben, nyilvános gyűléseinken. Mert szinte hihetetlennek tartjuk, hogy ez a tervezet, a melytől négy évtized szenvedéseinek megváltását reméltük, olyan éles megkülönböztetést tegyen tanító és tanító között, a szerint, hogy állami vagy felekezeti iskolában teljesíti-e nemzetnevelő hivatását. Hihetetlennek tartjuk, hogy a kormány, míg egyfelől a törvényhozók, sőt a hazafias közvélemény tapsai között hirdeti, hogy ebben a hazában minden népiskolának a magyar nemzeti szellemet, az egységes nemzeti gondolatot kell szolgálnia, s a melyik népiskola vagy néptanító ez ellen tesz, ez ellen dolgozik: annak kezéből kérlelhetetlenül kicsavarja az iskola hódító fegyverét, — addig másfelől a legeszményibb magyar nemzeti szellemű népiskolákkal szemben is csak a segélyezés álláspontjára helyezkedik, ha a szent három szín mellett, a felekezet valláserkölcsi nevelést hirdető lobogója alatt harczol a közös nagy czélért: az idők viharaival, a külső s belső ellenségek nyilt és alattomos támadásaival diadalmasan szembeszállani erős magyar nemzeti állam megteremtéséért. 1 Igen lekötelezve érezném magamat, ha egyházi ügyekkel foglalkozó lapjaink az e tárgyban hasábjaikon netán megjelenendő czikkekröl engem, mint az intézö-bizottság elnökét, csak a megalakulásig, tájékozás végett, az ügy érdekében, az illető számok beküldésével értesíteni kegyeskednének (Nagyváty, u. p. Baranya-Szentlőrincz). 2 A legszívesebben. Szerk.