Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1907 (50. évfolyam, 1-52. szám)

1907-11-03 / 44. szám

Egy kis szoeziológia. — Kálvinszövetség. A dunamelléki ref. egyházkerület október hó 15-én tartott értekezletén dr. Kováts István, a lelkészi kar egyik fiatal, tehetséges tagja tartott felolvasást „Egyházunk társadalmi munkásságáról", ecsetelvén Skóczia s a külföld ez irányú tevékenységét s felszínre hozva a Kálvinszövetség kérdését. A felolvasás kissé terjedelmes volta és a kissé sok elmélet a református vallás művelő és élesztő hatásairól, valamint az egyháznak a gazdasági életbe való beilleszthetőségéről, elfárasztotta ugyan a hallgatóságot: de utolsó akkordjaiban mégis emelte az érdeklődést az által, hogy rámutatott az egyház sorvasztó bajaira s annak egyedüli orvosszerére — a Kálvinszövetségben való tömörülésre. Nézetem szerint a praktikus kérdések felvetése, megvitatása s a kivitelre alkalmas indítványokba öntése volna az egyházi értekezletek főczélj a, s ez a czél nem lett elérve. Ezért, bár elismeréssel adózom a felolvasónak tárgya kimerítő megvilágításáért, de épen mert az egyháztársadalmi munkásság sokoldalúságát fejtegette — a mibe egész elmerültünk — s mert hiányzott a konkrét javaslat, hiába próbálta néhány felszólaló a határozatot provokálni, ez a határozat nem következett be. Evek óta látogatom az egyházi értekezleteket s hovatovább meggyőződöm arról, hogy ezek az értekezletek szép eszméket vetnek ugyan felszínre, de irányító hatásuk sem a hivatalos egyházra, sem a kálvinista társadalomra, de magára a ref. lelkészi karra sincs. Elmélkedünk, panaszkodunk, egy keveset vitatkozunk, de eredményt elérni nem vagyunk képesek. Legalább bizonyos, már érett kérdésekben, mint a vasárnapi munkaszünet, a serdültek vallásos továbbképzése, az áttérések meggátlása, a vasárnapi iskolák, a meglevő vallásos egyletek mikénti támogatása, lelkészképzés, valláserkölcsi népnevelés stb. egy ilyen kerületi egyházi értekezletnek olyan hatással kellene lenni, hogy a felvetett eszmék, a kimondott elvek már a következő években látható nyomokat mutatnának! De mit látunk? Először is nagyon kevés az érdeklődő, —- a mi a felolvasások akadémikus jellege mellett nem is csoda — aztán az egyházkerületi közgyűlés tagjai a hivatalos ügyek elintézésével s a közbeeső alkalmi ünnepélyekkel úgy kimerülnek, hogy fontos kérdések meghallgatása, megvitatása eleve ki van zárva. így aztán fohászkodunk, kesergünk is egy kissé s eredmény nélkül oszlunk szét, úgy hogy a felvetett eszmék is csak halvány visszhangot keltenek, még az érdeklődők lelkében is. Ezért még inkább meggyőződtem arról, hogy a hivatalos egyházi hatóságok adminisztratív teendőiknek túltömöttsége miatt, az egyházi értekezletek pedig a fentebb kimutatott okokból, nem képesek egyházunk ütőerére tenni kezüket s ha látják is a bajokat s érzik is az orvoslás szükségét, nem találják meg az orvosságot. Egyházunk alapjait helyreállítani, a folyton torlódó egyháztársadalmi bajokat kiküszöbölni, élő hittel lüktető egyházi életet teremteni csak társadalmi utón lehet, s nagyon csalódik, a ki akár a hivatatos egyháztól, akár az államtól vél segítséget hozni! Az előbbinek nincs sem ideje, sem hatásköre és ereje hozzá; az utóbbitól pedig a mi kálvinista egyházunk ne várjon semmi jót, mert ha ad valamit, ugyanannyit vesztünk önkormányzati jogainkból. Az egész kálvinista társadalomnak kell talpra állani, hogy a felismert bajoknak — legalább a legégettőbbeknek — továbbterjedését megakadályozzuk. Igaz, hogy elmaradt közgazdasági állapotaink, az aránytalan birtokmegosztás, a nagybirtokok nagybérleti rendszere, a kivándorlás, a valláserkölcsi niveau sülyedése, az „egyke"-rendszer, a hirtelen meggazdagodási vágy, végül az álapostolok izgatasai s a nemzetellenes szocziálizmus terjedése: mind közrehatnak a nemzetet és egyházunkat sorvasztó szegényedés és hitetlenség kifejlődésére; de az is bizonyos, hogy lelkészeink, tanítóink nem voltak előkészülve a gazdasági és társadalmi élet nagy és rohamos változásaival szemben, a melyeket tisztán szószéki prédikácziókkal, erkölcsi oktatásokkal feltartóztatni és megállítani nem lehetett. Nem voltak rá előkészülve, tanítva és fogékonnyá téve. Elismerem, hogy a közgazdasági változások s az élet drágasága a szerény életviszonyok kereteit támadták meg elsősorban s hogy a napjainkban a „nemcsak kenyérrel él az ember, de Isten igéjével is" keresztyéni elv sokszor kísértetbe hozza a szegénységet az irányban, hogy vájjon nem megfordítva kellene-e inkább mondani ? de a kenyér kérdés — szerény belátásom szerint — tulon-tul lett előtérbe állítva lelkészi kar részéről. Szeretem vallásomat, szeretem lelkészeimet, mert ők a világosság, az evangéliom terjesztői. Szeretem tanítóinkat, mert ők — lelkészeink túlnyomó részével egyetemben -— szerény viszonyok között is lobogtatják a hazaszeretetet, a szabadság és a szeretet fáklyáját! De ne nehezteljenek, ha ki merem mondani, hogy a vasárnapi istentiszteleten, az agendák elvégzésén és a szabályszerű leczke-órák megtartásán kivül, igen kevés helyen nem sokat foglalkoznak a néppel. Egy kis beregmegyei falu — neve Ardánháza — szűk völgyben, hegyektől körülvéve sinlődött, pusztult. Kopár kis földjein alig termett valami. Szegénység s az ezzel járó kivándorlás és