Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1907 (50. évfolyam, 1-52. szám)

1907-08-11 / 32. szám

jogokat nem lehet egyszerűen megsemmisíteni; tehát állapíttassák meg világosan, eshetőleg az elnapolt zsinat újra összehívása útján, hogy említett §-ok intézkedése csak az új tagokra vonatkozik. Mert másként nem is lehet. Sőt az volna méltányos, ha az új tagok öt éven belüli elhalása esetén is, az özvegyi illetőségből csupán a régebbi 10% özvegyárva-belépési járulék be nem fizetett hányada vonatnék le. Ennyit kérünk azon tudattal, hogy megadható. Pár helyi érdekű ügyet tárgyaltunk még, aztán harmadnapon délig két fegyelmi ügy foglalkoztatta a fegyelmi bíróság figyelmét és türelmét. Az egyik inkább bosszantó, mint bűnös; a másik már nagyjelentőségű, átkos, gonosz ügy. S ilyen volt egyházmegyénkben egy év alatt három, a mi nyilvánosságra jutott. Baromi paráznaság iskolás gyermekeken saját tanítójuk által s pedig két esetben nős és családos az illető szerencsétlen. Két esetben azonnal önként eltávozott a bűnös, a mint bűne napvilágra jött; de a harmadik végletekig viszi dolgát polgári úton, egyházi úton, segítségül vévén egy híres zsidó vallású fiskálist, fizetve annak ezreket. Persze, az illető egyház békéje, nyugalma feldúlva, pártoskodásba, mendemondákba, rágalmakba fúlva. Sőt a lelkész, ki egész élettevékenységét, nagy tudását, törhetlen erélyét, egyháza és népe boldogítására szentelte s igazán „új eget és új földet" teremtett a semmiből, a romokból, ez a lelkész is vérig keserítve a tanító által, bosszúból bűnperekbe fogva, zaklatva a végletekig. Erről a dologról, ennek ki-kizökkenő gonosz csavargásáról érdemes volna a legkomolyabb tárgyalással írni; most csak annyit, hogy fegyelmi bíróságunk ismételt tárgyalás után az illető tanítót hivatalvesztésre ítélte. Magam részéről igen gonosz nyavalyának tartom, hogy egyházi törvénykezésünk keretébe is bevonult már a fiskálisos tárgyalás, jobban mondva: csűrés-csavarás, húzás-halasztás, míg el nem pusztul vádlott és vádló egyaránt. Ilyen módon vitték Krisztust is a Golgotára! Andrássy Kálmán. A péesi reformátusok örömnapja. Baranya vármegye székhelyén, a kiválóan római katholikus jellegű Pécs városában, ez év július 28-ika óta — Istennek legyen hála ! — a református Sionnak is van már egy szép kies helyen épített erős vára, messzire világító tornya: az a román stílű s a városnak díszére váló, remek alkotású új templom, melyet a jelzett napon avattak fel — a reformátusok két püspöke, 18 lelkésze s a helybeli hívek és más felekezetűek részvétele s meleg érdeklődése mellett — Istennek dicsőségére. A mire a pécsi hitrokonok oly régóta vágytak, a Gondviselés kegyelméből íme elérhették : nem egészen egy év alatt megépítették a díszes Istenházát s mellé a szép, új paplakot is, mindkettőt a város által ingyen adományozott telken, a vasúti indóház közvetlen közelében, szemben a pécsi országos gazdasági kiállítás főkapuzatával, vagyis a városnak egy olyan pontján, mely ha a belvárostól kissé távol esik is, de Pécsnek úgyszólván legszebb utczáján van s a vasúton érkező idegennek okvetlenül szemébe ötlik, hogy szónál is hangosabban hirdesse : ez itt a kálvinisták temploma! . . . Valami édes örömtől dobbant meg az én szívem is, a mint a pécsi hitrokonok meghívása folytán, de régi vágyamtól is ösztönözve, e városba megérkezém s mindjárt erre magasztos hajlékra esett első tekintetem. Es mit érezhettek azok a lelkes férfiak és buzgó hívek, kik e templom létesítése körül annyit fáradtak s Istennek ez új oltára után oly hőn epedtek I Mély hálával ós nagy lelki örömmel kiálthattak föl: Eben Haezer 1 . . . Idáig segített bennünket az Úr I . . . Valóban ez év július 28-ika valóságos örömnapja volt a pécsi hittestvéreknek: e nap aranybetűkkel lesz beírva a pécsi reform, egyház történetkönyvébe. De bizonyos tekintetben örömnapjául tekinthető ez az egész reformátusságnak is. íme, a nemrég még a felekezeti kizárólagosságról és türelmetlenségről oly híres városok kapui egymásután mint nyílnak meg a reformáczió s illetve az evangéliom hívei előtt! A minapában Kiskunfélegyháza, most a hozzá hasonló nagy kath. város, Pécs falai közt látjuk felemelkedni az evangéliomi reformátusságnak s hozzá tehetjük: a színtiszta magyarságnak egy-egy erős várát. Örvendetes haladásnak, új életnek, erőben való gyarapodásnak a jele ez... És itt rá kell hogy mutassunk közegyházunknak arra a sokat ócsárolt, mindamellett nagyon áldásos intézményére: az országos közalapra, a melynek hathatós segítsége mellett volt csak elérhető, hogy itt is, ott is egy-egy új tornya épült az evangéliomi világosságnak. Mert íme a pécsi hitrokonok is — saját, nem kicsinylendő áldozatkészségükön és hitbuzgóságukon túl — főleg ennek az áldásos közalapnak — az onnan nyert 40,000 koronányi tőkesegélynek — köszönhetik, hogy aránylag rövid idő alatt ily tekintélyes külsejű s mintegy 78,000 koronába került templomot és paplakot építhettek. Kezünkre játszott, az igaz — s ezt ismét hálával kell elismernünk — a lelkészi javadalom kiegészítéséről szóló 1898: XIV. t.-cz. is. Valamint nem feledkezhetünk itt meg arról a bölcs előrelátás sugallta nemes törekvésről sem, melyet boldog emlékezetű Szász Károly püspökünk indított vala meg s támogatott teljes erejéből, midőn az 1897-iki püspöki jelentésében arra hívta fel az egyházkerület figyelmét, hogy „a lelkészi javadalmaknak a közel jövőben várható állami segélyezésével kapcsolatban egyházkerületünk 26 leányegyháza s illetőleg missziótelep természetű szórványai önálló egyházzá szerveztessenek, azaz anyásíttassanak". Azóta egy évtized sem mult el még s a lelkes kezdeményezésnek már is mily áldott sikere és eredménye lőn dunamelléki egyházkerületünkben ! íme, mint szerveződtek anyaegyházakká egymásután s mint építettek magoknak már templomot is, olyan nevezetes helyeken települt leány egy házaink, mint Szabadka,