Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1907 (50. évfolyam, 1-52. szám)

1907-07-28 / 30. szám

tanít. Nem tudom, milyen hittant tanult a czikkíró, milyen hitoktatásban volt része; de egész nyugodtan merem küldeni a református iskolákba, vagy bárhová református hitoktatást hallgatni, hogy meggyőződjék, hogy a protestáns hittanórákon sokkal több hazafiságot, hazaszeretetet, ragaszkodást a haza földjéhez tanulhat, mint bárhol egyebütt. Épen a magyar protestáns egyház történelme mutatja legtisztábban, hogy az elmúlt századokban, le egész 1868-ig a prot. ker. egyház története, szabadságért küzdése egy fogalom a haza szabadságáért való küzdéssel s a kik az egyház történetét tanulják, a haza szabadságához való rendületlen ragaszkodást s a hazaszeretetnek mindennél előbb való érzését tanulják oly példák nyomán, a kik előtt a czikkíró is meghajol, ha van benne egy csöpp históriai érzék. De hagyjuk ezt a szerencsétlen nekirohanást, nem érdemes vele tovább foglalkozni, az e fajta nekirohanások önmagukban hordják elítéltetésüket minden jó ízlésű és józan gondolkodású ember előtt. Azonban szóljunk itt ez alkalommal tényleg a mi hitoktatásunkról. Sietek kijelenteni, hogy nem fogok gáncsoskodni. Magam is hitoktató voltam, tudom, hogy található hiányai mellett általában megfelel a követelményeknek, mely a valláserkölcsi nevelés terén a hit világa mellett az erkölcsi érzést, belátást és cselekedetet leghatalmasabban mozdítja elő. Hiszen az új tanterv is így szól: „. . . az erkölcsi nevelésnek biztos alapja és erős eszköze a vallás. A vallásos érzés oly légkörbe emeli az iskola növendékeit, melyben minden jó és nemes iránt fogékonnyá válnak. Ezért a tanító nevelő munkájában hálásan fogadja a hitoktató működését." Kimondhatatlan fontossága van tehát a hitoktatásnak. Az egyházi felsőségnek legfőbb kötelessége kell hogy az legyen, hogy a hitoktatást a lehető legnagyobb erővel támogassa, annak eszközlőit, tanítóit nagy munkájukban segítse, mert az egyház jövője ezen fordul meg. Azt mondja az öreg Hatvani professzor, még az 1760-ik esztendőben, tehát abban a régi jó időben, a mikor a hit még közkincs és minden vigasztalás forrása volt, hogy a mily szükséges az ember nevelkedésére az eledellel és itallal való tápláltatás, ép oly szükséges a Krisztusban való lelki életünk nevelésére, az üdvösséges tudományban való előmenetelre, az igazságban és kegyességben való életre az ilyetén tanítás és tanulás. A tapasztalható példák is azt mutatják, hogy azok a gyülekezetek virágzanak legjobban, mind az igaz tudományban, mind a kegyes tudomány szerint való szent életben, a melyekben e szent tanítás és tanulás a legnagyobb serénységgel és szorgalommal gyakoroltatik; a mint, hogy annak elmulasztása vagy csak ímmel-ámmal való gyakorlása egyik kiváltképen való oka, s a mieinkben is, a nagy tömérdek lelki tudatlanságnak. Méltó dolog tehát az ily veszedelmes tudatlanságot minden jó úton megorvosolni és az Isten igaz ismeretére, mely általában szükséges az üdvösségre, tanítani mindeneket. Arany szavak, értékes intelmek ezek. A tudást, az ismeretet sürgeti ez a professzor is, mely alapja a műveltségnek, de alapja az Isten ismerete által a boldogságnak is. Tudomány, mondja Lactantius, Istent megismerni és az erényeket gyakorolni, abban rejlik a bölcsesség, ebben az igazságosság. Ezt a tudományt kell Augusztinus szerint mint eszközt felhasználni s általa felemelni a szeretet épületét, mely örökké fenmarad, még ha szétmálik is a tudomány. Az egész hitoktatás ezt czélozza, s bizony nem jól mondja Földes úr, — hogy visszatérjek mégis, — midőn az élet küzdelméhez tudást kiván, minthogy kell is, de ennek megadását megtagadja a hitoktatástól. Tudást nyújt, kell is nyújtani a hitoktatásnak, mert a krisztusi tanításnak lényegében való megismerése adhat csak valódi hitet is. Azonban ezt a megismerést a kor felfogásának legmegfelelőbben kell eszközölni. Tudjuk, hogy a krisztusi hitigazságok örök érvényűek, de az ember az igazságot is korának szemüvegén nézi, ez pedig a korszellem, melyet a tudás, a hit és erkölcsi felfogás képez ki s a mely a nevelés, a társadalmi érintkezés, az életmód, röviden a külső és belső környezet hatása által válik tulajdonunkká, de a mely meg nem áll soha, folyton tökéletesedik, s ha mi a ker. hitigazságokat meg nem felelő formában adjuk a közösségnek, inkább rombolást okoz, mintsem épít. Az a tudomány, ha a dolgokat józan ésszel felfogtuk és megismertük, mondja Augusztinus, de egyszersmind ez is az igazság. A mit nem tudunk elismerni igazságnak, annak lelkünkben meg nem hódolunk. A hitoktatás által a kedély kiművelésén kívül a ker. hitigazságokat oly formában kell tehát előterjesztenünk, mely értelmi meggyőződéssé érlelje a hitet, hogy — mint Anselm mondja — hiszem, mert értem is. Ez annyival inkább szükséges, mert a ker. vallás ép úgy az öntudat tényein, mint egy pozitiv kijelentés tényein is, ennélfogva a történet alapján nyugszik; a katechetának feladata tehát abban áll, hogy a tanítványnak mind kedélyet s vallásos igazságokra irányzott értelmét belülről kifejtse, mind a kivülről közlendőket lelkébe benyomja. Ezt mondja Hagenbach.