Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1907 (50. évfolyam, 1-52. szám)

1907-06-09 / 23. szám

Lelkét a nagy Isten néked adá ekkor Oh Bocskay István s te követted őt; S mint az anyaföldtől nyert Anteusz egykor, Te a néptől nyertél új lelket, erőt. „Felindula szíved" szomorú hazádért, Lobogódat bontád „hitért, szabadságért" ; Áldott ez a zászló s ha szárnya lobog, Alatta a hős szív nagy tettre dobog. Föl a szent zászlóval, egész világ lássa! S megérti vezérét a hajdúvitéz. Bocskay jól sejté, hogy a nép lesz társa: A hajdú, hónáért a ki halni kész, Ki nem a javáért, nem a vagyonáért, Szereti hazáját csak maga-magáért, Kő a derekalja, párnája nyomor: Lelkében irigység ám mégse honol. Kőkemény szívekből új forrást fakasztott, Mint Mózes a kőből, a nagy népvezér; S nézd: hősökké lettek a szegény parasztok, Diadalaikról Európa beszél. Hősi regék most is a nagy hadi tettek, Megrendül a pokol, Bécs és Prága retteg. Föl a diadalra, óh nagy Bocskay! Győznek a hős hajdúk: őrangyalai. A dicső harcz vége diadalmas béke; Győzött az igazság a pokol felett. Te ünnepet ülhetsz, hajdúság vidéke, S te is, fölszabadult lelkiismeret. Szabadon a lelkünk egekig csapongjon, Seregek urának hála-imát mondjon : S Bocskay Istvánnak — míg él ez a nép, — Foglalja imába nagy, hősi nevét! ÉrczbŐl mi tenéked emléket emeltünk, Maradandóbb ércznél, a mit te adál; Forróbb a mi szívünk, áhítatosb lelkünk, Ha felénk lelkedből röppen egy sugár. Kinek csak a nép volt egyetlen szerelmed, Ki nekünk arattál örök győzedelmet; S hogy hősi kezedtől szabad lőn a hon: Sírba hanyatlottál, mint új Simeon. Hős hajdúk utódi, földeteket szántva, Tudjátok-e, mit zeng a dalos madár? Soha ki ne hűljön szívetek iránta, Yirulóbb lesz, szebb lesz mindig a határ; Hol hontalanoknak Bocskay adott hont, Bujdosó hajdúknak édes, meleg otthont . . . Hajh! bár kit a balsors messze-messze vét r Minden magyar itthon lelné kenyerét. Ércz-Bocskay: állj őrt! s ha ránk fenekedve, Ellenünk indulna ismét a pokol; S megsajdulna a szív aczél kebeledbe', Hogy a mit alkottál, sorvad, haldokol: „Kösd fel a harangot", nagy Bocskay István, Hadd kongjon a vész-hang Tisza-Duna síkján ; Harczol a hős hajdú, a hű ivadék, Míg újra szabad lesz a nemzet, a nép ! BELFÖLD. A hajdúböszörményi ünnepélyek. A Bocskay-szobor leleplezése. — A M. P. I. T. közgyűlése. — A Belmissziói Egyesület értekezlete. — Sajtóértekezlet. — Ref. lelkészegyesület előkészítése. Még az 1905-iki soproni közgyűlésen hívták meg a hajdúböszörményi egyház küldöttei: Balthazár esperes és Kálmán Lajos főgondnok a Társaságot a nagy nemzeti ünnepélyre, a koronázatlan király : Bocskay István szobrának leleplezésére, illetve a bécsi béke háromszázados ünneplésére. Közbejött, elháríthatlan akadályok miatt a szoborleleplezés s ezzel együtt a társaság vándorközgyűlése is a mult évben elmaradt. Most végre mindkettő megtörtént, és mint előre is jelezhetem, fényes sikerrel, akként, hogy a kettős keretben lefolyt ünnepély minden tekintetben méltó volt a nagy nemzeti és vallási hős emlékéhez. A mult évben, sőt még ebben is, több Bocskayünnepély tartatott. Egyházak, iskolák, tudományos intézetek emlékeztek sokféle úton és módon a bécsi béke nagy megalkotójáról. Még itt Budapesten is tudomást vettek néhányan arról, hogy valahol, ott az Andrássyúton, van egy szobor;

a mely annak a férfiúnak az emlékét hirdeti;

a ki nagyon elfogulatlan tudósok állítása szerint ís visszaadta a nemzetet a nemzetnek, és a ki nemcsak régi prédikátorok, hanem modern történettudósok ítélete szerint is a magyarok Mózese volt: egy a nagy nemzeti új honalapítók közül. Valljuk be őszintén, hogy az országszerte rendezett emlékünnepélyek sok esetben inkább elszomorító, mint örömteljes hatással voltak reánk. A nemzet maga egészében nem ünnepelt. Bizonyos körök teljesen félrevonultak, és ezen félrevonulásuknak sokak előtt nagyon tetszetős indokait is felsorolták ország-világ előtt. Hogy melyek ezen indokok, szükségtelen itt felsorolni. Az igazit azonban felemlítem : Bocskay protestáns volt és a mi igazainkért is harczolt. Ilyen hősökről pedig a mai korszakban megemlékezni nálunk — fájdalom — bizonyos hátrányokkal jár. Nemrég Kolozsváron voltunk. Ott a város rendezett ünnepet Bocskay emlékének. Ottani lapokban olvastam, hogy a kolozsvári egyetem kitűnő professzora, dr. Márki Sándor milyen remek essayben méltatta Bocskait és az ő művét, a bécsi bókét. Örültem ennek, de méltó szomorúsággal értesültem ugyanazon forrásból, hogy az ünnepélyen alig 50-en vettek részt. Budapesten, a történelmi társulat díszgyűlésén, a nemzeti múzeumban dr. Károlyi Árpád, a kinek oly sokat köszönhetünk e téren, olvasott fel egy igazán mesteri értekezést hősünkről, de sajnos, csak nagyon kis számú hallgatóság előtt. Nemrég mindnyájan meghajtottuk kegyeletünk, hálánk és legmélyebb elismerésünk lobogóját a hamvaiban hazatérő nagy nemzeti hős emléke előtt. Nem kérdeztük, milyen vallású volt; pedig be sok nagy siralmakra ós bujdosásokra emlékeztethetett volna bennünket az ő vallása. Megemlékeztünk róla, igaz, nem tömjénfüstben és érthetetlen szertartásokban, hanem az evangéliumhoz illő tiszta hálaadásban. Nem, mi soha nem helyezkedhetünk arra az álláspontra, a melyen azok