Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1907 (50. évfolyam, 1-52. szám)

1907-05-12 / 19. szám

soha, mert hiszen a mi gondozásunkra szorultak Horvát-Szlavonország területén levő hitsorsosaink s ez előretolt állásban napról-napra szemeink előtt áll a reánk váró nemzeti misszió. A magyar állameszme egysége domborodik ki abban a tényben, hogy az egyházak szervezete nem ismeri a Magyarországot Horvát-Szlavonországtól elválasztó határokat s úgy a római katholikus egyház, mint, a protestáns egyházak Magyarországon s a társországok területén lakó híveiket ugyanazon egyházi szervekben kapcsolják egybe. Ehhez az állapothoz ragaszkodnunk kell, inkább, mint bárki másnak, mert a mi ottlakó hitsorsosaink vér a mi vérünkből, hús a mi húsunkból, a magyar fajnak élő testrészét alkotják azok, a melyet ebből a vérbeli kapcsolatból kiragadtatni nem engedünk soha. Meg kellett erről a körülményről emlékeznem, Főtiszteletű Közgyűlés, mert hiszen, a ki némi figyelemmel kiséri a Horvát-Szlavonországban történteket, — fájdalom, nagyon is kevesen vagyunk, a kik figyelemmel kisérjük — az lehetetlen, hogy aggodalom és keserűség nélkül ne lássa az ottani fejleményeket. Kerülni fogok minden bírálatot, de a tényeket konstatálnom kell. Az ott jelenleg uralkodó áramlat a magyar és a horvát nemzetek közötti testvériségnek oly lelkes hirdetése mellett foglalta el a helyét, a mely a legnagyobb örömet és megelégedést kelthette a naiv lelkekben. Mert hiszen minden helyesen gondolkozó magyar embert a társországokra vonatkozó magatartásában csakis az az óhaj és az a törekvés vezetheti, hogy a magyar és horvát nemzetet összekötő számos közös érdek alapján kifejlődjenek s megerősödjenek közöttünk az igaz barátságnak érzelmei. Épen ezen szempontból is nagy horderővel bíró jelenség az, hogy nagyszámú magyarság telepedett le Horvát-Szlavonországok területén. Az érdekközösségnek, az anyagi és szellemi kapcsolatnak számos szálai szövődhetnek ott. Kiváló alkalom ez az igaz barátság és összetartozandóság érzetének kifejlődésére, a melyet minden helyesen gondolkozó magyar és horvát tényezőnek így kellene felfognia s mindnyájunk közös érdekében ebben az irányban felhasználnia. De egyúttal próbaköve is ez a sokat hangoztatott barátságnak, s ha nem vakmerő szemfényvesztés mindaz a testvéries nyilatkozat, a mivel a társországok jelenleg irányadó tényezői a hatalom polczára jutottak ; ha csak egyetlen csirája él keblükben a jó viszonyra való őszinte törekvésnek, ennek itt kell tanújelét adniok. Senki nem kiván magyarosítani, senki nem kívánja az ő nemzeti kulturális törekvéseiket korlátozni ; de azt azután meg kell követelnünk, hogy a közibük letelepedett magyarság megtarthassa, ápolhassa magyar jellegét s ott mint magyar ember jól érezhesse magát. Es ha az erre irányuló jogosult törekvések mégis akadályba ütköznek, én nem hiszem, nem képzelem, nem akarom hinni és nem akarom képzelni, hogy lehessen magyar tényező, a mely eltűrhesse ezt a gyalázatot. Annak, a mit most mondok, pártpolitikai vonatkozása nincs és nem is lehet. Bármily szomorúak is közállapotaink, nem siilyedhettünk odáig, hogy ily kérdésben magyar ember és magyar ember között nézeteltérés fordulhasson elő. E téren is, mint nemzeti missziónk egész vonalán, mélyen gyökereznek törekvéseink a nemzeti ügynek minden magyar ember előtt egyaránt becses alapvető szempontjában. Az egész magyar közvéleménynek, közéletünk minden tényezőjének rokonszenves támogatására joggal számíthatnak azok, és erre a rokonszenvre, erre a támogatásra talán több szükségünk van most, mint bármikor. Az én mélyen tisztelt elnöktársam azt mondta, hogy a béke derűs korszakát éljük. Igaz; de a béke korszaka, ha derűs is, nem a pihenés korszaka. Jaj azoknak, kik pihenésben vesztegetik el a béke korszakát. Legyen ez a munka korszaka minden téren, minden rendelkezésre álló eszközzel, melynek feladatai talán kevésbbé ragadják meg a képzelődést, melyben a kötelesség-teljesítés nem jár azokkal a fizikai veszélyekkel és szenvedésekkel, a melyekkel a mult küzdelmei jártak, de a hol más viszonyok között, más fegyverekkel, más eszközökkel ugyan, de egész erőnket ki keli fejtenünk, hogy helyünket megállhassuk. Itt van mindenekelőtt egy egész nagy csoportja a kérdéseknek, a hol minden lépten-nyomon éreznünk kell anyagi erőnk elégtelenségét és annak pótlása végett az államhoz kell fordulnunk. E téren nem jelentéktelen a haladás. Meg vannak adva az adó-reform megoldásának alapfeltételei. Most már rajtunk áll, hogy ez az üdvös reform, mely annyi könnyet lesz hivatva hitsorsosaink szeméből letörölni, valóban átmenjen az életbe. Nem fog ez súrlódás nélkül menni, hiszen — nézetem szerint nagyon helyesen — igazi protestáns szellemtől áthatva, akként rendezte be a reformot a zsinat, hogy szegény hitsorsosaink terheinek könnyítése ne kizárólag az állam segélyével, de vagyonosabb hitsorsosaink fokozottabb megadóztatásával történjék. Hűtlenek lettünk volna a protestantizmus legszebb tradiczióihoz, ha másként jártunk volna el. De mikor ezt tettük, tudatában kellett lennünk annak, hogy erőpróbát vállaltunk magunkra, és szégyen volna reánk nézve, ha azt sikerrel ki nem állanánk. Azokat a nehézségeket, azokat a súrlódásokat, a melyekkel számos községben fog járni az adóreform megvalósítása, le kell küzdenünk türelemmel, szeretettel, de egyúttal lankadatlan, következetes törekvéssel. Nemes és szép hivatás ez, mely első sorban nagy feladatot hárít egyházunk lelkészi karára, arra a lelkészi karra, a mely saját anyagi helyzetének rendezését nemes önfeláldozással az adóreform utánra halasztotta. E téren tehát eredménnyel még nem számolhatunk be. Nem szemrehányáskép mondom ezt; magam is abban a nézetben voltam és miután nem tudok kétféleképen gondolkozni, miután mint protestáns ember is csak úgy gondolkozhatom, mint a hogy, mint magyar ember gondolkozom, most is abban a nézetben vagyok, hogy valamennyi nagy czéljaink megvalósítására nem adhatta meg az állam egyszerre a szükséges anyagi erőt. Másodsorban következett tehát, ma már azonban első sorban áll a lelkészek