Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1907 (50. évfolyam, 1-52. szám)

1907-04-07 / 14. szám

feldolgozása még mindeddig várat magára. A Rácz-féle munka se nem egész, se nem tökéletes. Érdemes hisztorikusunk, Földváry László birtokában, úgy tudjuk, igen sok olyan adat van, a mely nemcsak újdonságokat, de valószínűleg új szempontokat is fog diktálni a gyászévtized írójának. Zsilinszky a külső fejlődés menetének világos rajzolása mellett szakavatott kezekkel örökíti meg az egyház belső fejlődésének, a vallásos kedély különböző téreken és formában való megnyilatkozásainak képét is. Szeretnénk egy-két kiválóan sikerült rövidebb részletet, a hol a korfestés és a szereplők jellemzése igazán mesteri, bemutatni e lap közönségének. De egyrészről lapunk szűk tere miatt, másrészről azon meggyőződésben, hogy a könyvet drágasága mellett is mindenki, a kire elsősorban tartozik, megszerzi, mellőzni vagyunk kénytelenek. Mégis különösebb figyelmébe ajánljuk olvasóinknak, a polemikus irodalom ismertetését. Nagyon jól tette Zsilinszky, hogy legalább 18 oldalt szánt a vitatkozások ismertetésére. Csak kevesen ismerik még ezt a szellemes, szenvedélyes, de egyszersmind türelmetlen és sokszor goromba irodalmi küzdelmet, a mely az ellenfelek legkiválóbb képviselőit szólítja a sorompók közé, hogy egyházuk tanait védelmezzék. Bizony jól tenné a Protestáns Irodalmi Társaság, ha az alapvető reformátori munkák lefordítása után, vagy közben, egy-egy kiváló polemikusnak is helyet adna kiadványai sorában, a mire nézve, ha jól emlékezünk, egyik egyházkerületi értekezleten Hegymegi Kiss Kálmán nagykőrösi tanítóképezdei igazgató tett is indítványt. De menjünk tovább. Zsilinszky már bevezetett bennünket az elkeseredett küzdelmek terére. Kovács Sándor theol. tanár a XVIII. század nagy, szenvedésteljes harczaival, a nyilt jogtiprás és erőszak felháborító tényeivel ismertet meg bennünket. Nagyon messze vezetne, ha alkotását apróra óhajtanánk birálni, hiszen ez a kor az, a melyre nézve a levéltári kutatások egyre újabb és újabb adatokkal szolgálnak. Munkája méltán csatlakozik a már ismertetett két író művéhez. Csak a XVIII. századról általában szóló jellemzését nem írom alá. Úgy látszik, figyelmét kikerülte Marczali munkája, a melynek eredményeit Beöthy Ákos is elismeri, egyszersmind kellőleg redukálja Marczalinak azon törekvését, hogy Mária Terézia önkénykedéseit igazolja. Sem a magyarság, sem a protestantizmus nem volt a teljes kimerültség állapotában a XVIII. században ; sőt inkább „az a nemzet, melynek vesztét fiai megsiratták, melynek megdőltél] ujjongtak ellenségei, voltakép sohasem gyűjtött több erőt, gyarapodott inkább számban, anyagi jólét- és szellemi műveltségben, mint épen ezen nemzetietlennek nevezett időszakban" írja Marczali. (Mii. tört. VIII. köt. Bevezetés.) És hogy Beöthy szavait is idézzük: „ezen akczió, mely a nemzeti és társadalmi erőknek igazán önkéntelen és öntudatlannak nevezhető működéséből származik, később annyira erősödik és fokozódik, hogy saját súlyának hatalma által minden látható külső tény nélkül dönti halomra a hivatalos apparátus minden törekvését és kísérletét". (Beöthy : A magyar államiság fejlődése stb. I. 696.) És épen a társadalmi erőknek öntudatra keltésében, új életre hívásában van nagy szerepe a magyar protestantizmusnak. A teher alatt tényleg nőtt, ha látatlanul is a pálma. A magyar protestantizmus, a mely a XVII. század nemzeti törekvéseinek szárnyakat adott, ha még oly szomorú sors jutott is osztályrészéül a XVIII. században, nemcsak hogy nem csüggedett el, hanem — mint az akkori vallásügyi levelezések igazolják — igazának tudatában, az isteni gondviselés bizonyosságának hitében, csodálatos kitartással gyűjti és csoportosítja erőit. Mindennek hangoztatását a régebbi történetírók idevonatkozó felfogását elfogadó Kováccsal szemben azért is fontosnak tartom, mert ép a XVIII. században lehet tökéletesen rámutatni a magyar protestantizmusnak a magyar nemzeti állameszme fen tartása körül tett nagy szolgálataira és érdemeire. Egyébként csak az jut eszünkbe Kovács Sándor művének elolvasása után, hogy a kinek sok adatott, attól sok is kívántatik. A klasszikus történetírásnak egyik kisebb remeke az új kor egyháztörténete Pokoly József tollából. Attól a ponttól kezdve, a hol az 1790/91. XXVI. t.-cz. a magyar közjognak a protestantizmusra nézve oly végzetes tévedését kiigazítja, el egész napjainkig, uralkodó és bevett vallás, vallásegyenlőség, új élet kezdete, új törvény, régi egyházpolitika, a restauráczió hatása, szervezeti küzdelmek, a vallás ügye az országgyűléseken, ostromállapot, a provizórium és a pátens, alkotmányos egyházpolitika, erőgyűjtés, új irányok czímű fejezetek alatt klasszikus tömörséggel, lebilincselő előadással, a hol kell, teljes jogi fegyverzettel ékeskedve mondja el egyházunk változatos történelmét. Pokoly történetírásában megtaláltam a Frond finom psychologiáját, Ranke tárgyilagosságát, Miard magas szárnyalását, Macaulay kedvességéi, Hase bölcsészeti hajlamát ós nem egyszer Carlyle tökéletes jellemző képességét. Nem fáradtam el a birált munka olvasásában. Sőt úgy éreztem, hogy mint a tavasz üde levegője a szobafogságra ítélt emberre, úgy lelkemre is szinte kimondhatatlanul jól eső, felemelő érzést gyakorolt egyházunk történelmének csodás szférája. Tanított, eszméltetett, üdített. Nem olcsó munka, sőt mai viszonyaink között drágának mondható. De az ellenszolgálmány elfeledteti velünk a magas árt, a melynek kiszabására a kiadó társaságot az ilyen természetű munkák szűkebb olvasóközönségének tudata késztette. Meg vagyok győződve, hogy ezt az ítéletemet igazolni fogja a művelt protestáns közönség, a mely megszerzi ezt a munkát, a melynek egyetlen család asztaláról sem szabad hiányoznia. Vade liber! Taníts, eszméltess, neveld hitünket, gyarapítsad mindenütt egyházunk szeretetét! Molnár János, erzsébetfalvai ref. lelkész.