Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1907 (50. évfolyam, 1-52. szám)

1907-04-07 / 14. szám

BELFÖLD. Az amerikai ref. lelkészek és a konvent. A „Sárospataki Református Lapok" legutóbbi (márcz. 31-iki) számában egyet, konventünk világi elnökének, br. Bánífy Dezső ő kegyelmességének aláírásával egy kiváltképen figyelmet keltő figyelmeztetés jelent meg. 0 nagyméltósága attól akarja, megóvni az Amerikába vándorolt feleink után készülődő lelkészeinket, ne hogy valamikép az újabban pályázatot hirdető „Reformed Church in the United States", avagy a Presbyterian Church in the Unitiv States" védszárnyai alatt meghúzódó magyar református egyházakban lelkészi hivatalt vállaljanak, mert: „e csatlakozásuk által a hazai egyháztól elszakadnak, lelkészi minősítvényüket elveszítik, az özvegy- és árvagyámintézet tagjai nem maradhatnak, hazai lelkészi állásra, vagy a konvent fenhatósága alatt álló amerikai ref. egyházmegyébe tartozó lelkészi állásra nem pályázhatnak". Rövid a czikk, de mint látjuk, annál súlyosabb a tartalma. S bizony nem lehet a nélkül elolvasni, hogy az ember gondolkodóba ne essék fölötte. S minél tovább gondolkodik valaki ez intézkedés fölött, annál erősebb kétségei támadnak annak helyessége felől, úgy egyházjogi, mint egyházpolitikai, avagy mondjuk, czélszerűségi szempontból. E kétségeket részemről lehetetlennek tartom elhallgattatni. Vegyük először is fontolóra ama figyelmeztetést egyházjogi szempontból. Az E. T. (s vele együtt az országos ref. özvegy- árva-gyámintézet alapszabályai) nem ismerik a lelkészeknek közigazgatási úton való megfosztását, oklevelüktől és az ezzel járó jogaiktól és kötelezettségeiktől. Ez csak fegyelmi eljárás útján történhetik meg. De hát fegyelmi vétséget képez-e, ha valaki ama nagy és hatalmas amerikai egyházak védszárnyai alatt keres menedéket? Mindenesetre az lenne és értenők ezt a sommás eljárást, ha akár a Reformed Church, akár a Presbyterian Church, a miénktől elütő, sőt ellentétes hitnézeteket vallana; ha nem közös dogmatikai alapon állanánk velők. Igaz ugyan, hogy különösen a presbyterian-egyháztól némi kybernetikai és liturgiái kiílömbség választ e bennünket. De ez a különbözőség sem eleinket, sem minket nem késztetett arra soha, hogy megtagadjuk a hollandus, skót, angol (implicite az amerikai) presbyteriánusokkal a közösséget. Sőt kerestük és tőlünk telhetőleg fenn is tartottuk velők az összeköttetést. Nem csak Kálvin gyermekeinek, de elsőszülötteinek tekintettük őket mindig. Es a kik figyelemmel kisérték a tengeren túlra szakadt hitfeleink sorsát: azok nagyon jól tudják, hogy a mi református egyházunk egyeteme évtizedeken keresztül nem érdeklődött az új világrészben letelepült véreinkkel s az a két hatalmas egyház karolta fel ügyüket. Azok tömörítették hitsorsosainkat egyházakba, szerveztek nékik lelkészi állásokat és magyar lelkészekkel töltötték be azokat. Ha jól fogjuk fel a dolgok állását, belátjuk, hogy hálával és köszönettel tartozunk nekik. De a hálának olyatén lerovása, mint az a kérdéses intézkedés teszi, legalább is különös. De nézzük a másik, a czélszerűségi szempontot. Annak a sajátos figyelmeztetésnek, hajói sejtjük, a nemzetiségünknek való szolgálattétel az indító oka. Az volna itt a czél, hogy a kivándorolt magyar reformátusság megtartassék a magyar haza számára. S az intéző köröknek nyilván az a meggyőződése, hogy e czél elérésére egyedüli eszköz a konvent fennhatósága alá tartozó amerikai magyar református- egyházmegye. Tehát mintegy azt képzelik, azt várják, hogy a csatlakozott magyarok lioszszabb-rövidebb kint tartózkodás után mind egy szálig haza jönnek, vagy ha kint maradnak is, de nem amerikaiasodnak el, amazok pedig hazánkra, nemzetünkre és hazai egyházunkra nézve örökre elvesznek. Az itt a kérdés, vájjon a csatlakozást elfogadhatjuk-e ily váradalom kizárólagos biztosítékául? Ám a tapasztalat azt bizonyítja, hogy a nem csatlakozottak között is voltak, vannak és lesznek elegen, a kiket megkap a honvágy s visszahoz az ősi hazába. S viszont a csatlakozottak között is találkozik akárhány, a kiket megragad az amerikai fejlettebb és odaragaszt örökre az új világba. A dolgok ilyetén állása mellett nem helyeselhetjük a csatlakozottak érdekében folytatott erőpazarló gazdálkodást, még kevésbbé helyeselhetjük az ily erőszakoló rendszabályok alkalmazását, mert vájjon remélheti-e valaki, hogy ily erkölcsi kényszerrel a magyar református egyházmegye kötelékébe lehet terelni a nem csatlakozottakat ? Vájjon nem épen az ellenkezőt érjük-e el vele, azt, hogy hitsorsosaink tízezreit — mert az amerikai magyarok túlnyomó része s bizonyára nem ok nélkül, megmaradt a pártfogásukra sietett amerikai egyházak védelme alatt — mondom, hitsorsosaink ti/.ezreit magunk kergetjük az angolok karjai közé, magunk amerikaiasítjuk el őket erőszakosan. Holott ama derék egyházak szolgálatába elbocsátott buzgó lelkészek által megtarthatnék őket a hazának és a magyarságnak. Bizony jól tenné a most összeülő konvent, ha behatóan foglalkoznék a kérdéssel s nem a czélon túl lövő rendszabályokkal idegenítené el tőlünk az amerikai református magyarok nagy részét, hanem egészséges, reális, a viszonyokat számbavevő egyházpolitikát léptetne életbe velők szemben. Videant consules! Dixi et salvavi animam meam. Pápa. Csizmadia Lajos, theol. tanár. V. Kivándorlás. Az 1905. évi szokatlanul kevés természetes szaporodást a nagymérvű kivándorlás úgyszólván teljesen fölemésztette. Az 1905. évet népesedésünk történetében az 1873—74-iki kolera-évek mellé lehet állítani, mert azóta nem fordult elő, hogy államunk népessége ne szaporodott volna. Közigazgatási hatóságainktól gyűjtött adatok szerint a magyar birodalomból kivándorolt 1905-ben 165,861 egyén, még pedig Magyarországból 138,719, a társországokból 27,142. 1904-hez képest, a mikor a kivándorlók száma az anyaországban 65.640, a társországokban pedig 4,848, az egész magyar birodalomban 70,488 volt, az emelkedés valóban megdöbbentő, mert e számok szerint a kivándorlás egy év alatt közel 100.000-rel növekedett. A tengeri kikötők feljegyzései szerint a magyar birodalomból tengerentúlra kivándorolt 1904-ben: 97,340, 1905-ben pedig 170,430 ember. A kivándorlás ezúttal is a Tisza jobb partján volt legerősebb ; magából ez egy országrészből, mely valamennyi között a legkisebb népességű, 41.108 ember vándorolt ki, úgyszólván kizárólag, Amerikába. Legkevesebb kivándorlót a legnagyobb országrész, a Duna-Tiszaköz mutatja föl, a honnan 11,230 ember vette kezébe a vándorbotot. Ezer lélekre viszonyítva amott 23'7, emitt 3'2,