Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1907 (50. évfolyam, 1-52. szám)

1907-03-03 / 9. szám

kifelé meg igazoljon bennünket ellenfeleink előtt, mint a Krisztus evangéliomának igaz gyermekeid." Kassa. Homola István, evang. lelkész * Ebben a kérdésben a vitát befejezettnek tekintvén, magam is fűzök egynehány megjegyzést a vita tárgyához. Első megjegyzésem az, hogy egyetlen egy, hívei gondozását lelkén viselő egyház elől sem lehet elzárni az utat arra nézve, hogy a diasporákban híveit tömörítse s azoknak lelki, vallásos szükségeiről maga gondoskodjék. Nem, még abban az esetben sem, ha hívei valamely testvéregyháznak nagyobb zömű hivei között élnek is. S ebben a tekintetben igazat adok iglói kálvinistának. Második megjegyzésem az, hogy erőpazarlásnak tekintem, ha két testvérfelekezet, a közöttük fennálló egyességet figyelmen kivül hagyva, 40—50 hívéért megzavarja a régi békés együttélést, s az ilyen helyeken való önálló missziói pontok vagy épen anyaegyházak szervezésére költi el azt a pénzt, a mit más, exponáltabb helyeken, vagy már meglevő anyagyülekezeteiben jövedelmezőbben felhasználhatna. Ebben a tekintetben tehát Homola István úrnak adok igazat. Harmadik megjegyzésem pedig az, hogy jó volna, ha nem a féltékenykedés, hanem az egymás érdekeit kellőleg mérlegelő és támogató szeretet indulata vezérelné a két testvéregyház embereit minden tekintetben, de különösen az olyan kényes és érzékeny ügyekben,- mrát a milyen a vita tárgya is. Szerk. NEKROLOG. BORSOS BENŐ (1860—1906) Egy nagy név — most gyászkeretben; kevéssel előbb viselője egyházi és iskolai életünk vezéralakjai között a tisztelet és közbecsülés tekintélyes képviselője volt . . . „ Tördelik az Urnák szavai a Libánonnak czédrusaitu

, — az ó-testamentomi írónak ezek a mélyen megrázó szavai jönnek önkéntelenül ajkimra, ha szatmári ref. főgimnáziumunk e tanévi eseményeire gondolok. Rövid egymásutánban veszítette el Hegediis Sándorban fentartó testületének áldásos tevékenységű elnökét, Borsos Benőben hosszú időn át munkás tanárát s áldott emlékű igazgatóját. Hegedűs Sándorhoz nem méltó áldozat ez az egyszerű megemlékezés. Élete a maga gazdag gazdálkodásával egész egyházáé, egész nemzetéé volt; a történelem feladata tehát emlékének méltó megörökítése. Borsos Benő egész szívével, teljes lelkével, életének majdnem minden fonfcosabb ténykedésével a miénk, iskolánké, s abban a magyar protestáns tanügyé volt, a róla való hálás megemlékezés első sorban a mi kötelességünk. Azt szokták mondani, hogy a nagy szívek, erős jellemek azáltal válnak példányképekké már földi életükben, hogy szívjóságukkal, jellemszilárdságukkal észrevétlenül beleveszik magukat környezetükbe s ott bensőleg éreztetik elkötelező varázsukat. Borsos Benő ilyen értelemben egy igazi nagy szív, egy erős jellemű, valódi férfi volt. Szívjóságával magához csatolta s valósággal fogva tartotta barátait, munkatársait, erős, tiszta jellemével megnyerte a távolabb állókat is, mindenkivel meg tudta osztani szívének melegét, lelkének fényét, ebben a melegben, ebben a tiszta fényben, — minden külső keresettség nélkül — tisztán énjének páratlan varázsa, kedélyének ritka kedvessége által el tudta kötelezni a hozzá közel- és távolállókat egyaránt annak a nemes iránynak, melyen felemelkedett iskolánk a fejlődésnek arra a fokára, hol joggal várhatja tőle egyházunk s magyar tanügyünk vallási és nemzetfentartó érdekeinek lelkiismeretes szolgálatát és munkálását. Még élénken áll előttünk Borsos Benő egyénisége, még tisztán látjuk azokat a szép vonásokat, melyek kiváló egyéniségét alkották. Gondolok tudására, mely nála nem az egyéni hiúság bábjátókiban, az önzés különczködéseiben, a zárkózottság ridegségében érvényesült, hanem abban az utólérhetlen szerénységben, melyben észrevétlenül tudta éreztetni a szellemi fölényt, s abban az áldott természetben, kedélyben és modorban, mellyel — külső kérkedés nélkül is — tudott imponálni tanártársnak és tanítványnak, barátnak és idegennek egyaránt. Gondolok vasszorgalmára, kitartó munkásságára. Ebben a szenvedésektől meggyötört, megroncsolt testben bámulatos akarat és munkaerő lakott. Mi, kik naponként láttuk óriási munkásságát, sokszor aggódva gondoltunk arra, hogy különben is gyenge fizikuma előbb-utóbb összeroskad — össze kell roskadnia — a sok és nehéz teher alatt; és ő még akkor is, a mikor ott feküdt a halálos ágyon, a mikor a gyötrő szenvedések egész özöne kínozta, akkor sem tudott a kényszerítő tétlenségbe belenyugodni, odahagyta kóros ágyát, elment messzi, terhes útra, hogy onnan visszatérve, soha többé fel ne keljen. Most is fülemben cseng búcsúszava, melyet örökségül hagyott nekünk, mint egykor a hű tanítvány, ki a Mester ölében pihent: becsüljétek, szeressétek egymást, ebben a kölcsönös szeretetben, összetartásban lesz a ti erőtök, a ti jutalmatok, s a gimnáziumnak jövendője. Gondolok igazságosságára, gondolok nemes szíve legértékesebb, s legmaradandóbb kincsére: szeretetére. Mondják talán némelyek, hogy ezek tanítással foglalkozó férfinál nem jöhetnek órdemszámba, mert hiszen hivatásával járó kötelességek. Ám legyen ; de e külsőleg is előírt kötelességek teljesítése mérlegelésénél van egy magasabb szempont is, mely nem külső paragrafusok szerint ítél. Nem az előírt, holt betű szigorú értei- ' mezése és betartása, hanem a hivatott léleknek belső 18