Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1906 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1906-12-23 / 52. szám

ját. Ezt tévesztjük oly sokszor szem elől, s bizony nehéz újra megtalálni abban a ködben, mely sűrűn üli meg- a tűnő napok egymásutánját. Csak ritkán tűnik fel a fénylő nap, mely elűzi a homályt, oszlatj a a ködöt s mi tisztán látjuk életünk és munkánk végczélját. Újra megjelent a fénylő jel az égen, a karácsonyi csillag. Mindent átható ragyogásával új élet támad a szívekben. Ez új élethez méltóan megújhodnak a gondolatok, tisztább, nemesebb alakot öltenek magukra; megtisztulnak a szív indulatai, felöltözve a békesség és szelídség egyszerű ruházatába. Úgy vagyunk, mint a hegyek, völgyek, erdők, mezők, tengerek felett költöző vándormadár, mely szárnyainak erejéből kifogyva, epedve várja egy biztos helynek feltűnését, melyen megpihenhet. Ilyen biztos rév, pihentető hely nekünk a karácsonyi ünnep csendje, békéje, megszentelő áhítata. Miként a világegyetemben egy csudálatos erő mindent egy összetartó pont felé vonz ellenállhatatlan hatalommal, úgy vonzza a karácsonyi eszme, az ünnepi áhítat egymáshoz az embereket. A szívek összeforrnak, a lelkek eggyé olvadnak. Kitárja karjait a szeretet őriző angyala s egymáshoz tereli mindazokat, kiket az élet hatalma, a hivatás munkálásának kötelessége elválaszt egymástól. Boldognak, százszor boldognak érezi magát az, a ki szeretteinek látására eljuthat, s boldogtalannak, ezerszer boldogtalannak az, kitől az élet ezt megtagadta. De még ott is, a hol a gyűlölet, ellenségeskedés tölti be a szíveket, úgy tetszik, hogy enged a szeretetlenség és ádáz harag jege; oda is elhat az általános emberszeretet melege. S mindezt mi eszközli? . . . Egy nagy emlék megújulása, mely arról beszél, hogy egykor az isteni szeretet megdicsőült a világ felett, csodálatos fénnyel árasztotta melegét a földre, mely egyszerű, igénytelen pásztoroknak ajkaira csodálatos hangokat adott, bölcsek és királyok álmélkodását, hódolását kelté fel, visszaadá vakoknak látását, némáknak szólását! ... Egy nagy emlék, mely kifejezi és jelképezi az emberi lélek egész történetét, minden vágyát, minden tisztaságát! . . . Egy nagy emlék, mely egyszersmind alapja egy nagy reménynek, hogy egykor, Isten tudja mikor, talán a régi világok romjain támadó új világok kezdetén; talán a mulandóság rögös határain; talán az örökkévalóság soha le nem áldozó napja alatt, ... de valamikor boldog lesz minden ember s egy hallelujában olvad össze minden, a mi él és éltet a mindenségben! Sajnos, ez idő szerint mindaz, a mi ehhez a nagy emlékhez van kötve, úgy tűnik fel, mint egy ábrándkép, mint az eszményítő képzeletnek ideálja, mely a megvalósulásnak összes kritériumát nélkülözi. Csak a határkövek közé szorított időnek egyes visszatérő pontjai eszméltetik az embert és a társadalmat a nagy czélra, a nagy rendeltetésre. Ilyen időpont a karácsony. Feltámad megérkezésével a nagy emlék, ez elévarázsolja a nagy reményt, s az emberi lélek egy üdítő cseppet merítve a boldogság kiapadhatatlan forrásából, egy időre megnemesedik, mássá, emberibbé lesz. Elég különösen hangzik, hogy az embernek előbb át kell alakulni, el kell változni, hogy azza lehessen, a mivé lennie kell: emberré, a szónak magasabb és tisztább, erkölcsi és evangéliomi értelmében. Egy azonban minden körülmények között vigasztaló és biztató lehet, az, hogy az a nagy emlék hívatlanul is, emberi közreműködés nélkül is mindig megújul, miként megújul a léleknek boldogság után epedő sovárgása. S míg a muló idő vissza-visszahozza a karácsonyi történet emlékét, addig mindig lesznek lelkek, melyek hozzátapadnak ahhoz az eszményhez, mely fenn a távol magasban ragyogva várja a földre szállásnak, a, megdicsőülésnek idejét. Ez idő felé lassú léptekkel halad a világ, ez tagadhatatlan. Ma halad egy mértföldjelzőt előre, holnap ugyanannyit vagy kétannyit visszafelé. De elvégre a világboldogító eszméknek tulajdonsága az, hogy nemcsak akkor lesznek közkincseivé az emberiségnek, a mikor megvalósulnak, hanem az esőnek jótékony hatását gyakorolják a világra akkor is, mikor még mint eszmék ragyognak és világítanak a föld feletti világ régióiban. Az eszményeken égő sóvárgással csüggeni és. az emberi hivatás végczélja felé törni a lélek erőivel, épen olyan nemes, dicső és fenséges, mint a kivívott győzelem színterén megállani és az alkotás nagy munkájában gyönyörködni. S ez a tudat is csak növeli a karácsonyi eszme tartalmát. Nagyot változott a világ képe a betlehemi jászol-bölcső idejétől napjainkig. A jelen való emberek gondolat- és érzületvilága egészen más, összehasonlíthatatlanul más, mint a milyen volt a tizenkilenczszáz évvel ezelőtt élt embereké. Korunk a humanizmus, a közművelődés, a jótékonysági intézmények által szemmel láthatólag halad a társadalom végczéljának megvalósítása felé. Igaz, hogy a kor felszínre hoz olyan jelenségeket, melyek éles ellentétben állva a humanizmus és művelődés követelményeivel, felkeltik a jók és igazak kételkedését, bizalmatlanságát a nagy gondolat, a karácsonyi örök eszme végleges diadala és uralma iránt. De ez a dolgok természeti kényszerűséggel történő folyásán nem változtat. A fejlődés útját az örök bölcseség jelölte ki, tehát a végén nem lehet más, mint a czél. — Ugyanaz a bölcseség vezéreli az embereket a czél felé, időről-időre küld nekik csillagokat, melyek ragyogó fényükkel meg-