Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1906 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1906-11-25 / 48. szám

nem lesz se papi fizetés, se tanári fizetés, s akkor elmehetnek igazán postamesternek, bankigazgatónak és szövetkezeti elnöknek. Ezt meg kellett már egyszer mondanom! És beszéde végén könnyezett . . . Elképzeljük e jelenetet, melyről a lapok azt írják, hogy roppant izgatottságba hozta a gyűlés összes tagjait. Erezzük a rettenetes vádakat tartalmazó kijelentések súlyát és az erős férfiú könynyeinek megindító hatását. Néhai való jó Szilády Jánosunk Péter apostol könnyeiről mondja mesteri jellemzéssel: „A hol a kőszikla megreped, ott mennydörgésnek, villámlásnak kellett járni". A hideg agyú politikus, mikor — alappal, vagy alap nélkül —- szeretett egyházának züllését véli látni, könnyekre fakad! A faját és szent vallását féltő intransigens magyar kálvinista főúr belefuvall a veszélyt jelző trombitába, s a trombita épen nem bizonytalan zendiiléssel harsog. Riadója mintha az ótestamentoro látnokainak őserejével harsogna. Szavai, mint a Jézns kemény szavai a jeruzsálemi templomban, úgy hangzanak; bizonyos jegyző szót kereső vádjai, mint megannyi ostorcsapás csattognak. Dekadenczia útján látja egyházkerületét s a dekadenczia kútforrásául a lelkészek és tanárok mellékfoglalkozásait s azt az irányzatot nevezi meg, mely csak a pénzt és zsebet nézi s mely irányzat szerinte megokolttá teszi a baptisták és nazarénusok hódításait és magát az egyházat züllésbe, pusztulásba viszi! Álljunk meg e szavak hallatára s gondolkozzunk. Gondolkozzunk, ha tudunk tiszta fővel azon izgalmak hatása alatt, melyek ama bizonyos gyűlés tovább folytatását egyelőre lehetetlenné tették. Nem ismerjük innét messziről azt a szükségességet, mely az 1904-dik évi rendszabályok szigorítását az igazgatótanács szemében és felfogásában előtérbe állította. Nem tudjuk, Bánffy báró főgondnok mennyiben általánosít. Csak sejtjük, hogy az erdélyrészi lelkészek és tanárok között sok a mellékesen postamesterséggel, bankigazgatással és szövetkezeti elnökösködéssel foglalkozó férfiú s hogy ezek a mellékfoglalkozások ártalmasak a hitéletre; hanyagokká teszik a papokat és tanárokat főfoglalkozásuk végzésében s tápot nyújtanak a szekták hódításának, néhol a lelkészi és tanári tekintélyt is lealacsonyítják, mindenesetre pedig nimbuszukat tépdesik meg. * Lehet az esetek elbírálásában túlzás is, igazságtalan általánosítás, is; lehetnek a főgondnok ajkairól elrepült kifejezések szertelenségbe tévedtek, de azt be kell vallanunk, hogy könnyei nemes forrásból fakadtak. A veszélyt sejtő, a tehetetlenségre kárhoztatás miatt alig elfojtható aggodalomnak nemes forrásából eredtek. Méltók arra, hogy mikor hatásuk alól kibontakoztunk, foglalkozzunk velők; de még inkább azokkal az aggodalmakkal, a melyek kisajtolták. Alapos-e az aggodalom, hogy a lelkészek — hadd beszéljek csak azokról — mikor mellékfoglalkozásokat vállalnak, tönkre teszik s züllésbe viszik az egyházat? Megengedhető-e, hogy a lelkészek mellékfoglalkozásokat folytassanak ? Ez az első kérdés. Ha ezt a kérdést minden kritika nélkül kezeiketnők, egyszerűen alá kellene írnunk Az Újság czímű napilap folyó évi 812-dik számában megjelent „A kolozsvári• könnyeki

(

czímű vezető czikkének idevágó, sok tekintetben igaz, mindenesetre lelkészi karunk iránt meleg érzést sugárzó szép fejtegetését, mely így hangzik: „A mi a reformált egyház papjait, tanítóit és tanárait illeti, Isten és a köztudat a bizonyság, hogy azoktól a nagyobb darab kenyeret még Rakovszky István sem sajnálná. Nemcsak az erdélyiekről van szó. Szanaszét szórva az országban és mindeuütt a köznéppel együtt élvén, az a kulturmunka, a mit teljesítenek, a hálánál is többre kötelezhet mindenkit, a ki csak valamelyest is ismeri az ország társadalmi berendezését. Épen úgy tudja mindenki ezt a krisztusi szegénységet és szigort, a melyben szinte valamennyien bámulatosan magyar és példás életet élnek. Egyik részük Szlavóniába és Horvátországba is elszakadva, egy-e

gy magyar szigetet tart fönn számunkra; megkiizdve azzal a hihetetlen állami mostohasággal is, mely a perifériákon levő véreinket egyszerűen martalékul dobja. Hogy helyzetük rosszabb, mint akárkié a hasonló társadalmi fokon, szintén nem kétséges. Nemcsak javadalmaik szerénysége, olykor koldusszegénysége miatt, de azért is, mivel egyházi fegyelmük és hagyományuk tiszteletet érdemlő erkölcsi fegyelemre kötelezi őket. Még a példás családi életre is, a mi szorult viszonyok közt nem csekély dolog. A példás családi élet pedig a gyermekeknek örvendetesen szomorú szép számával jár. A református pap, tanító vagy tanár, egy-egy kis mintavilága annak a termékeny és hasznos magyar életnek, a mi — fájdalom — intenzitásában általában véve egyre veszít. Ki irigyelné tehát tőlük a jobb megélhetést? De még az ennél is kevesebbet: a mellékfoglalkozásokat, a melyek munkával és felelősséggel járnak es az élet javításának bizony a legkeservesebb eszközei. Bizony, a politikai csalárdságokba, vármegyei pártoskodásokba és effélékbe elmerülve talán ki tudnának maguknak paklizni egyet-mást, jobbat is, a mint annyian teszik. De állásukon kivül tisztességtudásuk sem engedi. A sztrájkkal