Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1906 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1906-01-28 / 5. szám

hogy a dogma-ellenes felekezetek legsoványabbam aratnak, míg a tömeg egyre a dogmatikus egyházakba tódul. Lassanként megértjük, miért reménytelen és helytelenül irányított a dolog természeténél fogva, azok erőlködése, kik azzal próbálkoznak, a mit Camus -és Grégoire próbált megtétetni a fra.nczia forradalom szerzőivel: hogy a keresztyénséget a Krisztusban való hit nélkül szervezzék újra. A hit oly alakja, melyből az észfölötti elemet kiküszöbölték, nyilván nem képes többé a vallás tisztét végezni. Husley nemrégiben az „emberiségnek a Comteisták által védelmezett vallásáról"1

egy szigorú bírálatában azt állította, oly hangon, mely az egyénben mindig magától jön, ha az emberi élet drámáját saját szempontjából nézi, hogy ép oly könnyen imádna „egy majmoktól hemzsegő vadont", mint a pozitivisták raczionált képzetét az emberiségről. De az összehasonlítás, mellyel végkövetkeztetésre jut, s melyben a pozitivizmussal szemben a mormonizmus jelentékeny haladására utal, a megelőző következtetések világánál magyarázatát leli. A mormonizmus a hitnek szörnyeteg alakja lehet és harczában kétségkívül le fog győzetni a körülte uralkodó keresztyén vallásoktól; de a vallás jellemző vonásait nem tagadhatjuk el tőle. Holott másfelől az „emberiségnek" Comte által védett „vallása", noha igazán példás elveket halmoz fel, mégis nélkülözi a jellemző vonásokat. Nyilván egyáltalában nem vallásos. Miként a hit egyéb oly alakjai, melyek a magaviseletnek észfeletti szentesítést nem szolgáltatnak, bár magukat vallásoknak hívják, a társadalom evolucziójában a vallás tisztét betölteni, a feltételek természeténél fogva, képtelenek. Tehát az emberiség vallásos hiteiben nem csupán a faj gyermekkorát jellemző tüneményeket bírjuk, hanem nyilván társadalmi evolucziónk jellemző vonását. Röviden: e hitek alkotják eszünk természetes és kikerülhetetlen kiegészítőjét ; és távol állnak attól, hogy esetleges felbomlás fenyegetné Őket; sőt ellenkezőleg, nyilván az a rendeltetésük, hogy a társadalom növekedtóvel együtt nőjjenek, annak fejlődésével együtt fejlődjenek, mindig érintetlenül és változatlanul megőrizve azt az egy közös, lényeges vonásukat, hogy a magaviseletre nézve észfeletti szentesítést nyújtanak. És végre, mivel immár megértjük, hogy minden vallás közös vonása volt: észfeletti szentesítéssel látni el az egyéni érdeknek a társadalmi szervezetével szemben való feláldozását, ép úgy látjuk azt is, hogy az áldozat fogalma miért foglalt el oly főhelyet majdnem minden hitben, s miért volt a vallás törekvése mindig az, hogy ezt az elvet a legmélyebb benyomást előidéző ós leginkább bámulatba ejtő szentesítéssel lássa el.2

És most 1 Níneteenth Century, 1889. febr. 2 Az egyén s a fejlődésben levő társadalmi szervezet érdekei közt fennálló ellentétet fejezi ki Kant gondolata a belső és külső élet közötti ellentétről; továbbá Green eszméje a természeti ember s a szellemi ember közötti ellentétről; végül Caird-é az én s a nem-én közötti különbségről. Mi nem zárkóznánk el az elől, hogy a vallás Ficlitei értelmezését — mely szerint az az egyetemes ész az a feladatunk, hogy a társadalmi fejlődésünk alapját képező e kérdés igazi természetének felismeréséből eredő eredményeket vegyük szemügyre. Ha a vallásos hit valamely alakjára alapított társadalmi szervezetben megtaláljuk azt az igazi szerves képződményt, mely a tudományra tartozik, akkor világos, hogy képeseknek kell lennünk a fejlődés némely oly elvét fölfedeznünk, melynek befolyása alatt a társadalom növekedése végbemegy. Ha a törvénynek engedelmeskedőleg kibontakozó élettünemények nagy sora abban az erkölcsi rendszerben gyökerezik, melyre valamely társadalmi tipus épül, akkor képeseknek kel lennünk arra, hogy a mult tüneményeit felkutassuk s hogy a mostani kor irányát megfigyeljük; még pedig több haszonnal, mint eddig akár a történelem, akár a társadalmi állapotok tanulmányozása lehetővé tette. Lássuk azért, a siker mily kilátásával fordulhat a biologus, ki tudománya elveit az emberi társadalomra idáig alkalmazta, amaz életfolyamat tanulmányozásához, melynek közepette élünk és a melyet nyugati művelődés néven ismerünk. KÖNYVISMERTETÉS. Debreczeni Lelkészi Tár. Szerkeszti S. Szabó József. III. k. Ára kötve 10 kor. Egy vaskos, szép kiállítású könyv fekszik előttem, a „Gyakorlati Papi Lexikon"-nak immár 3-dik kötete, 91 dolgozattal, változatos tartalommal. Vannak benne bibliamagyarázatok, egyházi és szertartási beszédek, a lelki gondozás körébe tartozó dolgozatok; gyászimádságok és különfélék. Érdeklődéssel fordulunk az ilyen gyűjtemények felé, már csak azon szempontból is, mert az ilyen gyűjteményes dolgozatok mintegy képét adják annak, hogy miként prédikáltatik a mi gyülekezeteinkben Isten igéje, milyen minőségű és ízű az a lelki táplálék, a mellyel az Önállóbban gondolkozni és dolgozni szerető lelkipásztorok egy része — itt mintegy 80 — nyájának nyújtani szokott. Tehát bizonyos tekintetben a lelkipásztorok szellemi nívójáról, hit- és lelki életéről, sőt megvalósulása — elfogadjuk, ha elképzelhetjük, mintha az egyetemes ész magával hozná azt a felfogást, hogy legfőbb jó ama fejlődési folyamat elősegítése, melyen a faj átmegy. De ha egyszer az emberi evoluczió jellemző kérdését világosan felfogtuk, látjuk, az egyéni észszerííség mily feltétlenül elzárkózott ezen álláspont elfoglalásától. Az csakis a Kant által kontemplált módon érhető el: „az ész hite által, mely annak megvalósítására megköveteli Isten létezését" (t. i. az észfölöttiét). Az észfölötti szentesítést visszautasító egyének lehetőnek vélhetik, hogy szándékosan vegyenek részt a haladó kozmikus folyamatban; de az ebből gyakorta vont következtetések hiányos felfogására vallanak ama ténynek, hogy az azt lehetővé tevő érzelmek — miként maga művelődésünk — közvetlen termékei az észfölötti szentesítésre alapított erkölcsi rendszereknek. E rendszerek folyásának közepette élünk és mozgunk, s csak nagy szellemi erőfeszítéssel — melyre csakis a legerősebb elmék képesek — bírjuk elképzelni, hogyan cselekednénk mi és mások, ha azok nem léteznének.