Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1906 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1906-10-07 / 41. szám

visszavonulunk az égető nemzeti, szocziális és kulturális kérdések megoldásától. Az atyák érdemei alapján nem igazul meg senki; az ősök szolgálatai meg nem tarthatnak bennünket. Fenmaradásunk, az állam, a nemzet részéről való megbecsültetésünk csak úgy lehet, ha nem aluszunk, hanem munkálkodunk, azokkal az erőkkel, a melyek a Krisztus evangélioinából áradnak ki, s a melyek, áthatva egész egyházi életünket s kihatva a nemzeti, a társadalmi életbe, megoldani segítenek azokat a nagy kérdéseket, a melyeknek helyes megoldásától függ a nemzet élete. Degenerált, hivatását betölteni nem képes szerv egy élő organizmusban számbavehető szerepet nem játszhat soha. Ez a természeti s egyszersmind a lelki élet örök törvénye, a mellyel szemben hasztalan az appelláta a szerv régi hivatására és szerepére! A VL-dik r. kath. nagygyűlés lefolyásából tehát ne azt a tanulságot vonjuk el, hogy íme az ultramontanizmus mily hódítást ért el néhány rövid esztendő alatt; hanem azt, hogy ha élünk és élni akarunk, mi protestánsok, akkor fel kell nyitnunk szemeinket, s meglátva az idők jeleit, „lelkes, komoly és czéltudatos harczba" kell indulnunk. Máskülönben pedig, mint a felesleges szerv, szuperálva leszünk a magyar nemzet nemzeti és szocziális kifejlődésében — s ez lesz az, a mi, minden evangéliomi belső igazságaink daczára is, feleslegessé teszen bennünket! „Serkenj fel te, ki aluszol, és kelj fel a halálból, és megvilágosodik néked a Krisztus!" (Eph. 5:15.) Hamar István. Közerkölcseink. Nem szándékom a magas erkölcs piedesztáljára állva, a szent morál nevében ítélő szót hallatni korunk sok nagy erkölcsi fogyatkozásai felett. Nem! A birói székbe üljenek mások. Azonban, mint a közélet megnyilatkozásának egyik igénytelen szemlélője —- nyert benyomásaim alapján —emberi kötelességnek tartom rámutatni egyes hibákra és fogyatkozásokra, a melyek káros következményeik által igen sokszor kihatnak egész társadalmi életünkre. Midőn a közerkölcsökről van szó, látszólag szólani kellene mindazon tünetekről és jelenségekről, a melyek társadalmi, köz- és magánéletlinkben hellyel-közzel jelentkeznek, tekintet nélkül a fajra és osztályra, a műveltségre és foglalkozásra, hogy a társadalmi élet egész körére kitérjedőleg lehessen feltüntetni közállapotainkat az erkölcs szempontjából. Azonban ez alkalommal megelégszem azzal, hogy a nagy általánosságra vonatkozólag csak általános elveket és igazságokat említsek fel, a melyek kiindulási pontul s egyszersmind bizonyságul fognak szolgálni azoknak, a miket elmondandó vagyok. Ilyen általános elv és igazság, melynek a való élet által megbizonyított ereje talán sohasem tűnik fel olyan szembetünőleg, épen az ellentétben rejlő szemlélhetőség közvetlensége által, mint a mi köz- és társadalmi életünkre alkalmazva, hogy t. i. „minden állam támasza, talpköve a tiszta erkölcs, mely ha megvész, Róma ledől s rabigába görbed ..." Az állami közerkölcsiség bírálata kivül esik ezúttal hivatásunkon. A társadalmi morál közállapotát már érinteni fogom, de csak azon mozaikszerűleg összegyűjtött tapasztalatok alapján, a melyek a nagy társadalmi életet alkotó kisebb tényezők életében tapasztalható. E tényezők között pedig legfontosabb a család élete. A legfontosabb, mert innen indul ki, innen nyer erőt későbbi folyásában s ide tér vissza az egész emberi élet. A családot sem a maga tulajdonképeni összetételében és leglényegesebb alkotó elemeiben vizsgálom első sorban. Az analízis útján a legalsó elemekhez próbálok leszállni először, hogy a szinthezis útján megalkotható legyen úgy a családnak, mint ennek alapján a társadalomnak a képe, a közerkölcsiség szempontjából. A családnak — látszólag — legalacsonyabb rendű s legkevésbbé lényeges alkotó eleme a cselédség. A cseléd névnek a régi jó világban valami közvetlen, bizalmat keltő, szép és jó jelentése volt. A családnak belső tagja, tehát hozzátartozó s így lényeges kiegészítő része volt. Maga a cseléd szó a családnak lágyabb, szelídebb kiejtése, s a szülők úgy hívták az ő gyermekeiket, hogy azok az ő „cselédjeik". Tehát a régi elnevezés mintegy családtagot jelent. A régi cseléd hozzátartozott a családhoz. Mint a család tagja, annak javát akarta, annak javán dolgozott, annak boldogulásán örvendett. A gazda gondjainak terhét szívesen megosztotta s hűségesen és becsülettel hordozta. Hű és igaz sáfár volt. Hűségének és becsületességének, jóindulatának és fáradságos munkájának jutalmát látta és találta a családfők és családtagok 1 AMHH A A

AMA Egyházfelszerelő és oltárépítő mü- • evőin

es Hnusner zzs^ir

|