Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1906 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1906-10-07 / 41. szám

elismerésében. A jó szóban, melyben osztályrésze volt. A leereszkedő részvétben, melyben öröme tellett. A dicséretben, mely az érdem jutalma volt. A jó bánásmódban, mely a szorgalmas munkának és becsületes érzésnek természetes következménye. Nem állítom, hogy minden cseléd ilyen volt; de a nagy többségben ilyen szív és ilyen lélek lakozott. E külső és belső körülmények összehatásának eredménye volt azután, liogv a gazda és gazdasszony viszont megbecsülték a cselédet, mert érdekeik és javaik liű sáfárját látták benne. Szívesen jutalmazták, örömmel emelték magukhoz. A gyermekek nem önkényes szeszélyeik és kedvteléseik rabszolgáit látták a cselédekben, a kiknek a parancsszóra megrettenni s a félelmes engedelmességre készen lenni kötelességük, hanem testvéreiknek, bizalmuk letéteményesének tekintették. Ez volt az erkölcsi fejlettségnek az az állapota, melyben csak a békés és boldog családi élet virágozhatott s melyre a megelégedés érzésével tekinthetett a letűnt időszakban minden becsületes lélek. Úr és szolga, parancsoló és engedelmeskedő megtartotta az egymás iránt való kötelesség parancsait, s e parancsok megtartása tiszta harmóniát létesített a család és a cseléd között. Ma már nem csekély irigységgel tekintünk a régi letűnt időkre. A családról való régi nemes és tiszta fogalmunk megvan ma is; de a cseléd fogalma elvesztette a maga tiszteletreméltó eszményi jelentőségét. A cseléd ma már nem barátja, nem jóakarója, nem munkás támasza a családnak, hanem — sokszor — valóságos ellensége. Ma már a cseléd nagyobb úr akar lenni, mint a gazdája. Nem neki parancsolnak, hanem ő parancsol. A mai cseléd úgyszólván maga szakítja el magát a családtól, midőn szembehelyezkedik azzal s nem jóakaróját, nevelőjét, a helyesre tanítóját, hanem erejének és vérének kiszipolyozóját s ennek fejében bérének fizetőjét látja abban. Ma már nem azt nézi a cseléd, hogyan könnyítheti meg urának gondját, hogyan szolgálhatja javát s mozdíthatja elő boldogulását, hanem azt, hogy miként lesz rá nézve könnyebb a munkának terhe, miként szerezhet a gazdának boszúságot, hogyan sokszorozhatja meg annak gondját, s azt nézi, hogy örömszerzés helyett miként fizethet vissza a gazdának lustasággal vagy kártétellel. Hol van ma a cselédek között a gazda javainak hü és igaz sáfárja!! . . . Melyik cseléd törekszik ma már arra, hogy a gazda elismerését kiérdemelje, hogy a jó szóra méltóvá váljék, hogy a jó bánásmódnak, a dicséretnek, a barátságos magatartásnak értékét a saját javára kellőleg méltányolja!! . . . Ha akad is még elvétve ilyen cseléd, fehér holló számba megy az! ... Bizony, ha évek hosszú során egyetlen ilyen cselédre akadtam volna, nem írnám e sorokat. De nem írnám akkor sem, ha másoktól mást hallanék. Azonban a kikkel találkozom, mindenkinek tele van a szája panasszal, elégedetlenséggel! . . . Hogy a mai cselédekkel nem tudnak boldogulni! Hogy kín és gyötrelem velük az élet. Robotba, parancsszóra, ellenőrzés mellett dolgoznak! Ha dolgoznak is, nincs benne köszönet! És a többi! . . . Erkölcsileg, a szolgáknak az ő uruk iránt tartozó tisztelet és kötelesség parancsoló szavát tekintve, elszomorító jelenség mindez. De mit szóljunk ahhoz a tapasztalathoz, hogy olykor-olykor egy-egy cseléd valóságos mételye és erkölcsi meggyilkolója a családi erkölcsnek és tisztességérzésnek? Mit szóljunk ahhoz a szomorú tényhez, hogy ma-holnap nem lehet felfogadni cselédet, a nélkül, hogy a család le ne mondjon arról a magas és szent érdekről, a melyet tagjainak erkölcsi életéhez fűz ?! — Mit szóljunk ahhoz, hogy már cselédet csak az erkölcsiségszent törvényeinek nyilt arczulcsapásával és naponkénti megcsúfolásával lehet szolgálattételre alkalmazni ? — Hova sülyedt erkölcsi életünk, ha már a családot nem lehet másképen kiegészíteni, mint a becsület és tisztességérzet nyilvános és alkuszerű meggyalázásával ? ! . . . Bizony senki sem csodálkozhatik, ha a család és cseléd közti viszony elvesztette a régi, bensőségteljes, bizalmas és közvetlen jelleget, hiszen pestist és dögvészes ragályt senki sem akar családjába beplántálni. A régi állapottal szemben nem sokára — és már itt is van az az idő — oda fejlődnek a viszonyok, hogy a két állapot közötti ellentétet meg sem tudja érteni a távoli szemlélő s nem tudja elképzelni, hogy a család és cseléd közötti patriarkális viszonyból hogy fejlődtek ezek a botrányos állapotok, a melyeknek súlyát mindnyájan érezzük. Erezzük annyira, hogy már-már az erkölcsi törvények örök erejében vetett hitünk kezd ingadozni. De mielőtt az ítélő szót kimondanánk, vizsgáljuk meg a bajnak gyökérsz ál ait. Danőczy Antal. (Folyt, következik.) ISKOLAÜGY. A felekezeti középiskolai tanárság fizetésének állami kiegészítése. A vallás- és közoktatásügyi miniszter a napokban nagyfontosságú tervezetet küldött meg az iskolafentartó egyházi hatóságokhoz, sürgős véleményezés végett. A tervezet a felekezeti tanárság fizetésének az állami tanárokéval egyenlővé tételére, tehát oly dologra vonatkozik, a mit a felekezeti tanárság régóta sürget, a mit