Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1906 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1906-10-07 / 41. szám

lelki gondozása, a vadházasságok, a hitvédelem szervezése, a munkásegyesületek és lakások, sztrájk, békéltető-bizottságok, kispapok szocziális kiképzése, a fővárosi és vidéki katholikus sajtó és irodalom propagálása, organizácziója, védelme, fejlesztése, munkásainakanyagi fölkarolása, a keresztény vagyonszerzés elvei, a Szent-László-Társulat, a gazda és cseléd viszonya, a modern erkölcsiség stb. stb." — mondja az Egyházi Közlöny. Sőt ez utóbbi még hozzáteszi ezt is: „Ez a nagygyűlés már nem annyira demonstráczió, csapatszemle vagy hadgyakorlat volt, mint inkább lelkes, komoly és czéltudatos harczbaindulás". S ez a lelkes, komoly, czéltudatos harczbaindulás nem fejetlenül, hanem bölcs, tanult, a harcz taktikáját igen jól ismerő vezérek intézése mellett történik. Ott szerepeltek e nagygyűlésen nemcsak a „hecczkáplán"-oknak nevezettek, hozván magukkal a vidéki segédhadakat, hanem a főpapi talár, az aranygyapjas-rend, a v. b. t. t., sőt a tényleges miniszterség díszeivel ékesítettek is, jeléül annak, hogy a nagygyűlések által kitűzött czélok megragadták a lelkeket fenn és alant, s hogy a r. kath. egyházi és világi társadalom minden rétege kész egybeforrani a nagy czélok elérésére. Ezeket látva, bölcs dolog volna-e, ha, mint a strucz, fejünket a homokba dugnánk, s nem kivánva látni, azt hirdetgetnénk, önmagunkat áltatva s másokat félrevezetve, hogy nem történt körülöttünk semmi sem ? Avagy, ha fejünket nem dugjuk el és meglátjuk azt, a mi történt és sejthetjük azokat, a mik történni fognak, bölcs dolog volna-e a leghevesebben tiltakozni és elkeseredett harczot indítani? Szerintem sem az egyik, sem a másik nem volna helyes és bölcs dolog. A struczpolitikával csak önmagunkat tehetjük tönkre; a harcz és háború indításával pedig csak még súlyosabbá tennők nemzetünknek amúgy is keserves életét, a nélkül, hogy akár magunkon, akár a tényleges állapotokon javítani tudnánk. Mit tegyünk tehát? Azt, a mit róm. kath. atyánkfiai tesznek: induljunk komoly, lelkes, czéltudatos munkára. Csak ezzel, egyedül ezzel hódíthatjuk meg igazaink becsülésére, védelmére, legelső sorban sajat egyházunk tagjait, azután pedig az egész köz- és politikai társadalmat. Sokszor felpanaszoltuk már, hogy bár birtokában vagyunk annak, a mi egyházra nézve a legbecsesebb s a mit r. kath. atyánkfiai a legerősebben irigyelnek tőlünk: az autonómiának, — mégsem tudunk vele igazi életet s virágzást teremteni. Autonómiánk szervei puszta adminisztráló szervekké degenerálódtak, s gyűléseinken olyan nagy, életbevágó kérdések, mint a milyenek csak a legközelebbi r. kath. nagygyűlés zöld asztalán is forogtak, elő nem kerülnek s. ennek következtében tárgyalásaik sablonszerűekké, szárazakká, érdektelenekké válnak, nemcsak a nagyközönségre, de még a gyűléseket alkotó tagokra nézve is. Szeretjük hangoztatni az „ecclesia semper reformari debet" nagy elvét; de csak hangoztatni, mert ezzel homlokegyenest ellentétben a szinte megtörhetetlen maradiság jellemez bennünket s ez a maradiság nemcsak belső adminisztrácziónkból öli ki a lelket, hanem elöli fogékonyságunkat ama kérdések iránt is, a melyeket a haladó idő vet fel s a melyeknek megoldásában tevékeny részt kellene vennünk, ha azt nem akarjuk, hogy a szabadjára hagyott, vagy irántunk ellenséges áramlatok által irányított korszellem átgázoljon felettünk. A lefolyt római katholikus nagygyűléseknek volt gondjuk arra, hogy megadják, az egyház szelleme szerint, a hitéletnek a maga kielégíttetését az eucharisztikus körmenet és az eucharisztikus kongresszus által. Volt gondjuk arra, hogy a leghatározottabb véleményt nyilvánítsanak a r. kath. egyház legvitálisabb: az iskolák, a serdülő ifjúság egyházias nevelése, a r. kath. autonomia és az egyház állami segélyeztetése kérdéseiben. De volt gondjuk arra is, hogy — figyelembe véve az idők jeleit — behatóan foglalkozzanak a szocziális kérdésekkel is. Nemcsak az összes r. kath. sajtóorgánumok, de a szekuláris napilapok is konstatálják, hogy az idei róm. kath. nagygyűlés a szoczializmus jegyében folyt le, s hogy ez valóban így van, a felől mi is bizonyságot tehetünk, végig tekintve azokon a tárgyakon, a melyek a nagygyűlésén megvitatás alá kerültek. S mi, magyar protestánsok, hol vagyunk ?! Csak késünk az éji homályban. Legfeljebb egyegy fulmináns s a r. kath. egyházat támadó czikket eresztünk meg; de többet nem teszünk. Vájjon hihetjilk-e, hogy puszta adminisztrálás vagy puszta tiltakozás mellett nem maradunk inferioritásban a r. kath. egyház „lelkes, komoly és czéltudatos harczba indulás"-ával szemben? A ki ezt hiszi, az csak struczpolitikát folytat, de nem öntudatos, nem hivatását ismerő protestáns! A magyar római katholiczizmus, példát véve (s ezt nyiltan elismeri!) a német római katholiczizmustól, új életre támadt, s a maga dogmatikai sötét foltjait ügyesen leplezgetve, oly harczba indult, a melyben, ha mi, protestánsok, észre nem térünk, az idők jeleit mérlegelni nem tudjuk s meg nem tesszük kötelességeinket, — feltétlenül diadalmaskodni fog. Mert hiába hivatkozunk, talán joggal, azokra a hazafias és kulturális szolgálatokra, a melyekkel a múltban* a magyar nemzet és a magyar alkotmány fentartása és felvirágoztatása tekintetében meghoztunk, ha a jelenben