Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1906 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1906-09-02 / 36. szám

oda határozott, hogy az utódok érdeke is, az okszerű gazdálkodás is azt kívánja, hogy a földeken termett szalma trágya alakjában a földek javítására fordítandó és semmi körülmények közt el nem adható. Egyházkerületi képviselőkké Módra Imre kőröshegyi lelkész és Kálmán Jenő világi tanácsbiró küldettek ki. Több helyi érdekű tárgy élénk érdeklődés mellett letárgyaltatván, a gyűlés késő estveli órában, Kálmán Gyula esperes buzgó imájával bezáratott. Módra Imre, ref. lelkész. KÜLFÖLD. Angol egyházi szemle. Az angol parlament is elnapolta a mult hó végén üléseit a nyári szünidőre. A legutóbbi ülésszakban derekas munkát végzett az angol liberális kormány, különösen annak a közoktatásügy vezetésével megbízott tagja, Birell, a ki az új iskolai törvényjavaslatot védelmezte a konzervatívok, ir katholikusok és radikális munkáspártiak heves és kérlelhetetlen támadásaival szemben. Az előbbiek nem tartották elégnek a vallástanításnak ama mértékét — bibliai oktatás — a melyet e törvényjavaslat kötelezővé tett; az utóbbiak pedig mindenféle néven nevezendő vallásoktatást száműzni óhajtottak volna a segélyezett nyilvános jellegű iskolákból. A már mult alkalommal itt és más helyen ismertetett törvényjavaslat most már ott van a lordok házában, a honnan a konzervatív elemek s különösen az anglikán püspöki kar csak nagyon lényeges, elvi módosításokkal fogja majd visszaküldeni a javaslatot. Az eddigi tárgyalások legalább erre engednek következtetni. Az anglikán primás és egy-két püspök nagyon szívesen hajlanék valamely kompromisszumra; de ennek a püspöki karnak is megvan a maga Majláthja a londoni püspök személyében, a ki tűzzel-vassal küzd a liberális és a vidéki nonkonformisták érdekeit is figyelembe vevő törvényjavaslat ellen. Ha a felsőház elveti a javaslatot, úgy mint ez már többször történt, bizonyára ismét maga ellen fogja zúdítani az angol liberális és radikális közvéleményt, a mely benne, legalább mai szervezetében, egy alkalmatlan nyűgöt lát a nemzeti fejlődés terén. A liberális kormány a maga túlnyomó többségével eddig legalább nagyon megfelelt a hozzáfűzött váradalmaknak. A belső szocziális reformmunka közül leszállította a hadi és tengerészeti költségvetést, új alkotmánytervezetet dolgozott ki a délafrikai gyarmatok részére stb. és most várják majd tőle ama fontos Ígéretének teljesítését, a mely a walesi anglikán államegyház „disestablishmentjára" vonatkozik, vagyis arra, hogy nevezett egyház ott is, mint Írországban, állami jellegétől, az ezzel járó előjogoktól és javadalmaktól megfosztassék. Ez a fontos lépés egykor majd Angliára nézve is elkövetkezik. És ezt bizonyára csak siettetni fogja az a szomorú jelenség, a melyet ott az úgynevezett „royal commission of Church discipline", vagyis az anglikán egyház rítusának megvizsgálására kiküldött bizottság konstatált. Még az ú. n. „Tract movement", vagyis a puseizmus szülte az anglikán egyház kebelében azt a romanizáló irányt, a mely tanban és liturgiában annyira elhajolt a 34 artikulus és a Common Prayerbook rendelkezéseitől, hogy immár parlamenti beavatkozást provokált. Ez a bizottság négy vaskos kötetben terjesztette be vizsgálatának valóban megdöbbentő adatait, felsorolva mindamaz egyházakat, illetve papokat, a kik ezen iránynak szolgálatában állnak. Ezekből láthatjuk, hogy az anglikán egyház sok templomában a papok a pápás áldozár ruháihoz hasonló ornátusban „miséznek", tömjént, ostyát, ostyatartót, Máriaképeket és himnuszokat használnak, szóval az egész rítust a római transsubstantiátió és egyéb megtévesztő tanok értelmében végezik. A püspökök nagyrésze nem képes ós sok esetben nem is akar a csúf mozgalomnak gátat vetni. Csoda-e hát, ha az angol közép- és munkásosztály elfordul ezen egyháztól és hogy a liberális közvélemény mind hangosabban követeli azt, hogy az anglikán egyháztól, a melyet a farizeusok eme kovásza ennyire áthatott, az állami, nemzeti jelleg minden privilégiummal együtt elvétessék. Az anglikán ritualisták tehát előreláthatólag nem fogják sokáig végezni állami támogatás és javadalmazások mellett kis játékaikat. „Mundus vult decipi", az történik ott most is, a mi már sokszor ismétlődött és nálunk is ismétlődik. Az előretörő radikális irányzattól megrettenők hanyat-homlok, minden kritika nélkül odavetik magukat a materiális, érzékekre is apelláló pápista egyház, vagy ehhez nemcsak hasonló szervezettel, hanem rítussal is bíró magas egyház kebelére. Mert a protestáns elnevezést ezek az anglikán ritualisták, a „high church"-höz tartozók, a leghatározottabban perhorreskálják. Érdekes is az egyházi mozgalmakat a múltban és a jelenben figyelemmel kisérni. Az angol deizmus és más egyéb „izmus" teljesen elernyesztette az angol egyházi életet a XVIII. század folyamán és a lethargiából a nevezett század végén és a múltnak elején a hatalmas, Whitfield és Wesley nevéhez fűződő „revival" ébresztette fel az angol nemzeti egyházat, miután elébb már a püspöki szervezethez és liturgiához való merev ragaszkodás megszülte az independentizmust. A mult század közepén a Colenso püspök nevéhez fűződő és azóta egyre erősbödő kritikai mozgalom pedig a pozitív alapokhoz ragaszkodó megrettent kedélyeket a puseizmushoz vagy ezen át, mint Newmant, Wisemant, Manningot stb. a romanizmus karjaiba kergette. A vallásos kérdések iránt oly nagy érdeklődést tanúsító angol nemzet szellemi életében nagyon tisztán felismerhetők mind eme mozgalmak mélységes nyomai, a költészet, zene, regényirodalom, sőt még az építészet terén is. Az ú. n. vallásos irány-regények ott még ma is napirenden vannak, és hogy mi az angol klasszikus regényirodalom termékeinek egy részét unalmasnak talál-